Napló - Éppen dobozolnak. Nagy, világos terem egy hosszú asztallal. Körbe ülik. Görnyedő alakok, fura fejtartás, szakadozott mozdulatok, mindemellett nyugalom és derű. Mikor belépünk, a többség ránk vigyorog, egyből kérdezik: hogy vagyunk, milyen volt a napunk? Semmi udvariaskodás, ők ilyenek. Néhányan koszorút készítenek. Egy férfi egészen arcához emelve hosszan szemlél egy fenyőfa tobozt, majd a többször elismételt útmutatásnak megfelelően kisvártatva elkezdi a felfűzést. 

Fiatalok, a gondozók csak így hívják őket, mert a fogyatékos szót itt senki sem szereti, meg aztán tulajdonképpen mindannyian valamilyen fogyatékkal élünk.
 
Molnár Gábor Műhely Alapítvány. Ajka. A város és vonzáskörzetében élő, elsősorban értelmileg, érzékszervileg vagy pszichésen sérült, többnyire halmozottan hátrányos helyzetű felnőttek napközi ellátó intézménye. 

Forrás:http://naplo-online.hu/fooldal-nap_temai/20090925_erezni_fenyt?s=rel
A hagyományos iskolai rendszerből ilyen-olyan oknál fogva elutasított, problémás, vagy éppen fogyatékosságánál fogva kiszorult, szociálisan is nehéz helyzetben lévők otthona ez. 

Napi nyolc órában közösségi foglalkoztatás, készségfejlesztés és művészetterápia. Minden persze egyénre szabottan. Vannak, akik fizetést kapnak munkájukért, vannak, akik a tevékenység révén a finomabb mozgásokat gyakorolják és vannak bizony, akik a wc helyes használatát vagy éppen a szavak kiejtését. Mindenki a lehetőségeihez mérten. 

A cél az önálló életvezetés kialakítása, jobb esetben a nyílt munkaerő piacra kikerülés. Mert abban, mindenki egyetért, ez itt nem az élet, ez egy burok, amiből meg kell kísérelni a kitörést.
 
- Jelenleg ötvenöt ellátott jár rendszeresen az intézménybe. Sokkal többen vannak, akik ellátásra szorulnának, de az a ritkább, hogy a szülők elszánják magukat és felkeresik a speciális intézeteket, az általános még mindig az, hogy inkább otthon a lakásban eldugják a fogyatékost. 

Ennek ellenére így is közel húszan vannak várólistán, ők szerencsés esetben egy-két év múlva bekerülhetnek a rendszerbe. Addig otthon tengődnek, jobbára értelmes elfoglaltság, társaság és élmények nélkül, beszorítva a lakás falai közé. 

A rendszerint már időközben széthullott család meg igyekszik valahogy kezelni az élethelyzetet. Hol jobban, hol rosszabbul. Mert, aki fogyatékost nevel, az maga is halmozottan hátrányos életet él. 

A családok rendszerint felbomlanak, többnyire a férfiak kilépnek a körből, mert nem tudják feldolgozni azt a pszichés és társadalmi terhet, ami mindezzel jár  mondják a gondozók. 

Itt nincs megnyugvás. A szülők maguk is sérültek, érzelmileg és intellektuálisan is. Azon, hogy a gyerekem valamilyen fogyatékkal született, nem lehet túl lépni, ez egy állapot. 

Ráadásul a társadalom úgy alakítja, hogy általában megalázó helyzetbe kerülnek a szülők, konfliktusokat élnek át. Ezért aztán mi itt, tulajdonképpen teljes családokat veszünk fel, foglalkoznunk kell velük is. Sokuk még harmincéves gyerekének is törölgeti az orrát. 


Mi itt önállóságra, a lehetőségekhez képest szabad életvitelre neveljük őket. Muszáj, mert előbb-utóbb egyedül maradnak és akkor mennie kell tovább az életnek - magyarázza Lovas Irén, az intézmény vezetője. Nyílt, lendületes és jó kedélyű. Holott minden ez ellen szól. 

Kevés és bizonytalan az intézményi támogatás, az ágazat erkölcsi, anyagi megbecsülése katasztrofális, a fogyatékosok társadalmi integrációja pedig még mindig inkább csak egy idea. Amikor ide jöttem dolgozni, magam is azt hittem, nehéz lesz. 

Ehhez képest sokszor könnyesre nevetjük magunkat. Vannak nagy történetek, poénok és érzelmek. Zajlik az élet. Barátságok, kapcsolatok köttetnek. Mi gondozók is óhatatlanul közel kerülünk a fiatalokhoz, mindent tudunk róluk. Szép lassan elmesélik, mi hogyan volt. 
 
A folyosón beszélgetünk. Nagy a nyüzsgés, Irént többen átölelik, ha szól hozzájuk, nagy vigyorgás a válasz. A feltételnélküliség, egy nagyon jó energia - jegyzi meg. Lassan vége a dobozolásnak, a koszorúkat is félretolták már. 

A szomszédos teremben táncolnak, mint megtudom ez az egyik legfontosabb terápia. János a fal mentén, kissé felhúzott vállakkal megy el mellettünk. Vak, s valószínűleg ebből adódóan rész képességei sérültek. 

Nemrég vesztette el szüleit, egyedül él egy lakásban, még sok mindent meg kell tanulnia. A Hangadók zenekar énekese. 

- Megyek próbálni, mondja büszkén. Elkísérjük. Kis szoba, a tizenegy tagú zenekarból most csak ketten vannak. Nem baj. Józsi előveszi a basszusgitárt, megállapodnak, hogy a Quimby egyik számát játsszák el. 

Józsi belekezd (jobbra). Várjál, nem ez a ritmus - szól János és kezével az asztalon elkezdi ütni az ütemet. 

Nem jön össze így sem, inkább egy másik dalba kezdenek. Vidéki sanzon - veti oda János, majd kifejezetten jó hangon énekelni kezd. 
 
Délután három óra, mindenki készül haza. Néhányan maguk mennek, néhányukért hozzátartozó érkezik, többen viszont a szakszolgálattal utaznak. Hozzák és viszik őket. A nehéz sorban élő, sclerosis multiplexben szenvedő Évát például teljesen ingyen. 

Az egyik gondozónőnk szólt, hogy nagy baj van. Mikor szembesültünk a körülményekkel úgy döntöttünk ezúttal a minimális díjat sem kérjük. Ez egy ilyen szakma - mondja már Kiss Melinda, a Move Béta Nonprofit Közhasznú Kft. devecseri szolgálatának vezetője. Ők a halmozottan fogyatékosoknak, köztük gyerekeknek nyújtanak rendszeres személyi segítést, ha kell, szállítják őket. 

A honi viszonyokat hűen jellemzi, hogy a szolgálat tevékenységéről maguk az érintettek nehezen értesülnek, ezért vannak is szabad kapacitásaik, holott bőven lennének még rászorulók. 

A legegyszerűbb gyakorlati dolgoktól a takarításon, bevásárláson, otthoni felügyeleten át sok mindent végzünk, és ami talán a legfontosabb: közben meghallgatjuk a gondjaikat, panaszaikat, és igyekszünk mondani rájuk valamit - teszi hozzá még gyorsan, majd kikíséri Évát, akire már vár a szolgálat autója.
 
János a kijáratnál egy Down-kóros társának karjába kapaszkodik. Indulni készülnek haza. Barátok. A színekről fogalmam sincs, el sem tudom képzelni őket, de a fényt, érzem. 

A fény, az jó. Így János, aki még hozzáteszi, nem annyira rossz ám egyedül élni, hozzászokik az ember. Aztán int és elindulnak egymásba kapaszkodva hazafelé.
 
*
Magyarországon a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 577 ezer fogyatékos ember él, ami a teljes népesség 5,7 százaléka. Abban szinte mindenki egyetért: a fogyatékosok ügye nem szűkíthető le egészségügyi illetve szociális problémákra, emberi jogi kérdésről van szó. 

Mindennapi életük minőségét olyan körülmények határozzák meg, amelyek befolyásolására nekük maguknak egyáltalán nincs, vagy csak nagyon kis mértékben van lehetőségük. 

Jogaikról egy tíz évvel ezelőtt született törvény rendelkezik, amely önmagában azonban nem tudja garantálni az esélyegyenlőséget. Továbbra is komoly feladat a fogyatékkal élők jobb életminőségének biztosítása, a közéletbe való bekapcsolódásuk és a megértőbb társadalmi szemlélet kialakulásának segítése, a rehabilitációs szolgáltatások fejlesztése, valamint az esélyegyenlőség biztosítása a továbbtanulás illetve és a munkavállalás területén.

(Fotó: Gáspár Gábor)