A fogyatékosság ábrázolása a művészetekben egyáltalán nem új keletű dolog. A társadalmi megítélés azonban az évszázadok folyamán jelentős változásokon ment át.

A fogyatékosság megítélése az utóbbi száz évben hatalmas változásokon ment át, míg a századelő és a korábbi korok furcsa csodabogarakként ábrázolják a fogyatékkal élőket, addig a XX. század ellenséges hozzáállása, majd fokozatos toleranciára törekvése néhol már a másik oldal túlzásaiba csúszik át. A művészi ábrázolások ezzel párhuzamban igencsak szemléletesen boncolgatják a problémát.


Sebastian Brandt (A bolondok hajója c. műve - Narrenschiff)

A fogyatékosság jelenségével már a romantikus és gótikus stílus művészetében is találkozhatunk. Vegyük például Sebastian Brandt A bolondok hajója - Narrenschiff - című művét, amely a középkori német irodalom klasszikusa, és amely megjelenése - 1493 - után igazi lavinát indított el a XVI. századi humanista szatírában és képzőművészetben. Többször is átdolgozták, és rengeteg utánzója akadt, Erasmus művének, a Balgaság dicséretének előfutáraként is szokás emlegetni, és általában a bolondirodalom első jelentős alkotásaként aposztrofálják.

A bolondságot, fogyatékosságot úgy kezelték, mint a világban csalódott emberkerülőket, a társadalmon kívülállókat, akik így a testbe zárt nyomorúságuk által a tabuk, visszásságok, torz dolgok átlátására tesznek képessé, vagyis az önismeretre szólítanak fel.

Théodore Géricault az első romantikus festőnemzedék kiemelkedő alakja volt, betegsége kapcsán került közelebbi kapcsolatba kórházi kezeltekkel, akiket aztán képein is megörökített. Elmebetegekről készült portréin csak a tekintetek árulkodnak modelljei aktuális elmeállapotáról. A fogyatékosság számos megjelenési formájában, és ezek ábrázolásában az illusztratív szándékoktól az emberi létezés mélységi kérdéseihez vezet el, ha kellő érzékenységgel közelítünk hozzá.


Théodore Géricault képe, Henri de Toulouse-Lautrec képe

A fogyatékosság jelensége a képzőművészetben kettős, mint tárgy és ok jelenik meg. A tárgy a fogyatékosság ábrázolása, és ezzel a saját magunk újradefiniálása, az ok pedig a fogyatékosok által létrehozott művészet. Vannak ugyanis fogyatékkal élő művészek, és vannak, akik valamilyen fogyatékosság hatására kezdenek művészi aktivitásba.

Az egyik leghíresebb fogyatékossággal élő művész Franciaország ikonikus alakja, Henri de Toulouse-Lautrec volt. Testi rendellenességei egyfajta extra nézőpontot és külön motivációt adtak a posztimpresszinista mesternek, aki előszeretettel ábrázolta vásznain a XIX. századi Franciaország lecsúszott életeit, esendő szépségét és éjszakai pacsirtáit.

De ott van a 20. századi Mexikó emblematikus alakja, Frida Kahlo is, aki a fogyatékosságot személyes élményként dolgozta fel, művészetének szerves részévé tette. Hat évesen gyermekbénulásban betegedett meg, jobb lába deformálódott, majd egy szerencsétlen balesetben egész életére kiható sérüléseket szerzett. Súlyos gerincdefektusa miatt hónapokra gipszfűzőbe zárták, az unalom és a fájdalom elől menekülve kezdett el festeni. A törött gerinc című képe az egyik legkifejezőbb ebben a témában.

Frida Kahlo (A törött gerinc), Doug Auld képe

A kortársak közül Doug Auld munkássága is figyelemreméltó, az amerikai festőművész klasszikus portrépózba állított, súlyosan megégett emberekről készít sorozatot, és bár a képek sokkolóak, nagy elődök stílusjegyeit lehet leolvasni róluk.

Chris Rush is hasonló portrésorozattal kísérletezett, klasszikus beállítások után festett képeket fogyatékosokról. Az egyik legkifejezőbb talán az a Down-szindrómás fiatal nő, aki világoszöld atlétában - karján szívecskés tetoválással -, és egy színes törölközővel a fején pózol a képen. Asszociálhatunk az egyiptomi Nofertiti portrészobrára, de akár Vermeer 1665-ben készített Leány gyöngy fülbevalóval című festményére is.


Chris Rush (Down-szindrómás fiatal nő), Marc Quinn (Alison Lappert szobra)

Említhetnénk még Riva Lehrer absztraktba hajló képeit, melyeken Tekki Lomnicki színésznő vagy Susan Nussbaum írónő is helyet kapott, vagy Marc Quinn 2005-ben készített, nagy vihart kavart szobrát is, melyben a várandós Alison Lappert formázta meg. Mondanunk sem kell, hogy Alison fogyatékos - nincsenek karjai, és a lábai sem fejlődtek ki rendesen - a szobor pedig várandósan és meztelenül ábrázolja, mint valami modernkori vénusz-torzót. Quinn egyébként ezzel a szoborral egy pályázaton indult, melyet meg is nyert, így műve egy egész évig a Trafalgar Square-en volt látható.

Rosemarie Garland-Thomson, az Emory Egyetem professzorának egyik kutatási területe pont a fogyatékosság és annak ábrázolása a kortárs képzőművészetben, a professzornő szerint "ha megértjük, hogyan működik a fogyatékosság, akkor azt is megértjük, mit jelent teljes embernek lenni". Vagyis a legnagyobb probléma ebben a kérdésben még mindig az ismeretek, és az elfogadás hiánya. A legújabb nézetek antidiszkriminációs megítélése szerint az egyetlen akadály, melyet egy sérült személynek le kell küzdenie, az nem saját fogyatékossága, hanem a többség gondolkodásmódja, a társadalom előítéletei. Ezen érdemes azért elgondolkodni…