Nem vagyok olyan normális, mint amilyennek látszom. (Woody Allen)

Milyen fogyatékkal élni?

Megfordul-e néha a fejünkben, hogy milyen érzés lehet tolószékben járni az utcán, fölmenni és leereszkedni a feljárókon, a sofőr jóindulatának függvényében feljutni-e vagy sem a buszra, vagy csupán szaglásunkra és ízlelőszervünkre hagyatkozva különböztetni meg a fűszereket, vagy tapogatózva használni a mosdót és folyamatosan mások segítségére szorulni? – ezeket a dolgokat tapasztalhatják meg, illetve a nemlátók és mozgássérültek mindennapi életébe nyerhetnek betekintést azok, akik a héten ellátogatnak a marosvásárhelyi Deus Providebit Házba, ahol a HIFA Egyesület akadálypályái várják azokat az egészséges felnőtteket és gyerekeket, akik pár percre a sérültek bőrébe bújnak.

Csata Éva, a HIFA pszichológusa érdeklődésünkre elmondta, első alkalommal a Vásárhelyi Forgatagon állították fel az akadálypályát, és nyújtottak lehetőséget a nagyközönségnek, hogy tolószékbe ülve kipróbálják, hogyan tudnak közlekedni a mozgássérültek, valamint bekötött szemmel megtapasztalni, milyen, amikor a szemünkre nem hagyatkozhatunk, hanem tapogatózva kell közlekednünk a lakásban, megkennünk a kenyerünket, vagy szaglás és ízlelés alapján kell kiválasszuk, éppen melyik fűszeresdoboz van a kezünkben. A Forgatagon nagy sikernek örvendett a HIFA kezdeményezése, főként a gyerekek, fiatalok próbálták ki előszeretettel a tolószékkel való gurulást, a Braille-ábécét, de a szag- és ízpróbákat is lelkesen kiállták. Ezért gondolták, hogy az egyesületnél ismét lehetőséget kellene nyújtani az egészséges embereknek, hogy betekintést nyerjenek a sajátos szükségletű személyek mindennapjaiba, így a héten, péntekig, naponta 10-16 óra között várják az érdeklődőket. Már hétfőn, az első napon több mint százan mentek el, szervezetten érkeztek főként iskolások, egyetemisták. Csata Éva szerint ha már zsenge korban megtapasztalják, mivel is jár a sérültek élete, később fokozottabb érzékenységgel fognak hozzájuk közelíteni.

Ír, olvas, és használja a számítógépet

Több sarokban zajlottak egy időben a gyakorlati próbák. Míg egyesek a feljárókon próbáltak feljutni, majd pedig legurulni a tolószékkel, mások bekötött szemmel kellett boldoguljanak a mosdóban, vagy fűszereket ismerjenek fel, a szomszédos asztalnál pedig egy 27 éves nem látó lány, Bíró Adrienne a Braille-ábécé rejtelmeibe avatta be az érdeklődőket. A kedves, barátságos Adrienne megmutatta, egy különleges alkalmazásnak köszönhetően hogyan olvassa el az sms-eit, valamint egy aprócska szerkezet segítségével hogyan tudja méretük alapján megkülönböztetni az egyes bankjegyeket.

Hirdetés

– A közlekedésben mindig szükségem van kísérőre. Kétszer voltam agydaganattal műtve, először 12 évesen, majd pedig 15 évesen, a második műtét után veszítettem el a látásomat. A műtét után 5-6 hónapra volt szükségem, amíg először kimerészkedtem a lakásból, addig, akár egy kisgyereket, édesanyám etetett az ágyban. Eleinte anélkül, hogy valaki támogatott volna, nem tudtam megtartani az egyensúlyomat, nem tudtam lábra állni. A fordulat akkor következett be, amikor édesanyám ügyintézés miatt egyedül kellett hagyjon. Mindig hagyott nekem egy széken az ágy mellett gyümölcsöt, teát, egy nap viszont elfelejtett narancsot hozni. Én tudtam, hogy a teraszon van, és mivel nagyon kívántam a narancsot, azt mondtam, megpróbálom. Négykézláb eljutottam a teraszajtóig, kimentem és hoztam magamnak. Ez volt az első, amit nemlátóként egyedül tettem meg, sikerélmény volt számomra, és erőt adott. Ma már egyedül tisztálkodom, közlekedem a lakásban, sőt szeretek a konyhában sütésnél, főzésnél segédkezni. A számítógépet is használom, van egy speciális, nemlátóknak való program, amely a képernyőről mindent leolvas nekem, Wordban, Excelben dolgozom, internetezem, filmeket, zenéket töltök le, hangos könyveket hallgatok. Az iskolát sajnos nem sikerült folytatni, édesanyámhoz vagyok kötve, valósággal ő a szemem – mesélt a mindennapjairól a huszonhét éves lány, majd érdeklődésemre, hogy miként viszonyul hozzá a külvilág, elárulja:

– A legtöbben segítőkészek, de előfordul, hogy durvábban szólnak hozzám. Két kellemetlen eset hagyott nyomot bennem, az első körülbelül a látásom elvesztése után egy évvel történt, nehezen tudtam maxitaxira felszállni, csak egy picivel több türelme kellett volna legyen a sofőrnek, amíg felülök, de nem várta meg, azt mondta durván édesanyámnak, hogy ha látja, hogy ilyen helyzetben vagyok, miért nem visz taxival. A másik eset ennél is kellemetlenebbül érintett. Mindig szerettem a várbeli rendezvényekre elmenni, és igyekeztem, hogy mire jön a tömeg, én távozzak, hogy ne zavarjak másokat és mások se engem. De egyszer elhúzódott az idő, beesteledett, összegyűlt a tömeg, és véletlenül nekimentem egy fiatal nőnek. Édesanyám azonnal elnézést kért, mondta, hogy nemlátó vagyok, de a hölgy így is rám kiabált, hogy akkor miért nem ülök otthon, miért jövök ilyen helyekre – számolt be a negatív tapasztalatokról Adrienne.

Menyhárt Borbála
e-nepujsag.ro