L. Ritók Nóra kimondja, amit gondol és érez, mert nem tudja magában tartani. És ez nemcsak a blogjában jellemzi: beszélgetéseken, konferenciákon úgy szintén. Zavarja a csúsztatás, az, hogy mindenki csak sikerekről beszél, mert ő egészen mást tapasztal.

Szabó Zoltán írja A tardi helyzet című könyvének második kiadása elé: “Úgy van, éppen ez a cél: nyugtalanságot kelteni és szorongást. Felizgatni a túlságosan nyugodt kedélyeket, eloszlatni azt a pusztulást takaró hitet: nyugodt és békés ország vagyunk, ahol nem kell történnie semminek se.” A kérdés az volt, hogy miért írta meg a könyvet, ha tudta, a tardiak helyzetén nem változtat vele, nem lesz jobb nekik. L. Ritók Nóra a következőt írja könyvének előszavában: “A problémával való szembe nem nézés felelőssége mindannyunké”. (9. o.) Hasonló tehát az indíttatás, de a Bukdácsoló esélyegyenlőség nem szociográfia, többek között azért sem, mert a szerző nem egyszerűen egy leutazó megfigyelő, aki beszámol az ott látottakról. L. Ritók Nóra a berettyóújfalui kistérségben él, ott tevékenykedik, és blogot ír, melynek népszerűsége sok támogatót, segítőt is szerzett nekik, de talán legalább ennyire fontos, hogy “hősei” nyilvánosságot kapnak általa. Persze a kistérségben élők helyzete sem fog megváltozni egyik pillanatról a másikra, azonban a szerzőnek van egy utópiája – valószínűleg máshogy nem is lehetne csinálni. “[H]a egyszer majd a döntéshozókat is érdekelni fogja mindez, akkor lehet talán majd tényleges változás.”  (10. o.) Persze óriási kérdés, hogy mikor lesz az az egyszer majd... 

Jelen kötet hetvenhat naplóbejegyzést tartalmaz, válogatás a hálón megjelentek közül, tizennégy blokkba rendezve. Némelyik nagyon pontosan körülhatárolt, egyértelmű (A fiatal anyákról), de akadnak kevésbé homogének is (Élethelyzetek, Elmélkedések). Jót tesz a könyvnek a rendszerezettség, az írások csoportosítása, mert kalauzolják az olvasót, aki el sem tudja képzelni, mik (nem) történnek errefelé. De komolyan: csupa-csupa valószerűtlen dolog, amik mégis túlságosan valóságosak. Többek között azért is, mert az írói stílus személyes és közvetlen, a szaknyelvnek nyoma sincs, mert nincs is itt semmi keresnivalója. L. Ritók Nóra kimondja, amit gondol és érez, mert nem tudja magában tartani. És ez nemcsak a blogjában jellemzi: beszélgetéseken, konferenciákon úgy szintén. Zavarja a csúsztatás, az, hogy mindenki csak sikerekről beszél, mert ő egészen mást tapasztal. Persze óriási nyomás a megfelelési kényszer, de az nem lehet megoldás, hogy a kompetenciamérés napján megkérjük a várhatóan rosszul teljesítő diákokat, hogy ne jöjjenek iskolába. Az eredmények így jók lesznek, az iskola nem lóg ki a sorból, nem üt el az átlagtól, csak közben van egy réteg, amely folyamatosan újratermeli magát, mert a problémákat elfelejtettük megoldani a nagy eredményesség közepette. 

Az már elhangzott, hogy a könyv nem szociográfia, de annak ellenére, hogy naplóbejegyzéseket olvashatunk, naplónak sem mondható. L. Ritók Nóra az előszóban szubjektív feljegyzésekről, szilánkokról beszél, és kéri, hogy ne történetként tekintsünk rá. Nekem mondjuk Békés Pál Bélyeggyűjtemény című könyve jutott eszembe, annak ellenére, hogy az szépirodalom, s gyakran fikció. De ezek a feljegyzések mégiscsak történetek, még ha töredékek, szilánkok is. Utóbbi pedig azért is remek jelző, mert megragadva őket, mi magunk is megsérülhetünk, megvághatjuk magunkat: ez a válogatás, ez a gyűjtemény kendőzetlenül szembesít minket súlyosabbnál súlyosabb problémákkal. A sokszor támadott szubjektivitás itt elengedhetetlen kellék, és olvasás közben egyre jobban érezzük a nyugtalanságot és a szorongást, amiről Szabó Zoltán beszélt.

Nehéz egy válogatásból még válogatni, az egyik szilánk mégis jobban bennem maradt. Olyan szemszögből vizsgál egy szakmai körökben népszerű témát, amivel én még nem találkoztam, és nem is nagyon gondoltam rá. A kiégés fogalmának elég nagy a szakirodalma, súlyos és létező probléma. L. Ritók Nóra írása egyszerűen fogalmaz: érthető. Mármint a kiégés, mert tényleg nehéz például mélyszegénységben élőkkel foglalkozni, nagy az érzelmi megterhelés, kevés a sikerélmény. Felteszi viszont azt a kérdést, hogy mi van azokkal, akikkel foglalkoznak, mert ha közülük valaki a kiégés jeleit mutatja, akkor nem veszünk elő semmilyen szakkifejezést, ő egyszerűen csak lusta. Mert ha a tanár nem látja az értelmét a munkának, vagy ha neki van mindenből elege, akkor ő kiégett, de az a cigányember, akiről L. Ritók Nóra ír, egyszerűen csak lusta, mert úgy érzi, felkelnie sincs értelme. A kiégést lehet kutatni, tanulmányokat írni róla, de a lustaság bizony megvetendő, az ilyen emberek ugye megérdemlik a sorsukat. A nem egyforma mércével való mérés túlságosan is finoman fejezi ki a problémát. 

A kötetbe bekerült írások mindegyike megragadó és elgondolkodtató, jó őket a képernyő után nyomtatásban is látni. Jó kézbe fogni, lapozgatni, valahogy más így az egész, ami persze lehet, hogy csupán régimódiság a részemről. A könyv egyébként magánkiadás, és az Underground Kiadó támogatásával jelent meg. A kiadó alapvetően azt teszi lehetővé, hogy alacsony költségekkel minőségi könyvet adhasson ki bárki. Ezzel a kötettel is minden rendben van: a kötés jól sikerült, a fekete-fehér képek szépek, a szöveg jól olvasható. Akit érdekel, hogy manapság, amikor már jóideje mindenki a könyvkiadás horrorisztikus árairól beszél, miként lehetséges olcsón, minőségi könyveket eljuttatni az olvasókhoz, az látogasson el a kiadó honlapjára. Éppen az a különös, hogy nincs az egészben semmi különös, mert nagyon egyszerű üzleti modellt követnek. Mi, olvasók vagy akár leendő szerzők pedig csak örülhetünk a lehetőségnek. (L. Ritók Nóra könyve egyébként itt megrendelhető.)

Egy tisztességes recenzióból (ez persze nem akar az lenni) nem hiányozhatna a szerző munkásságának összefoglalása, de itt egy olyan könyvről írok, mely éppen azt mutatja be. Így pedig célszerűbb a könyv elolvasását javasolni, mintsem megpróbálkozni az összefoglalhatatlan összefoglalásával. Mert ezek az apró történetek, gondolatok, vagyis ezek a szilánkok tényleg magukért beszélnek.

Az utolsó bejegyzés után, befejezésképpen mindössze három mondat olvasható: “A naplót folytatom. Abban a reményben, hogy egyre kevesebb negatív és egyre több pozitív dolog lesz majd benne. Talán egyszer már nem lesz érdekes továbbírnom.” (217. o.) Csak remélni tudjuk, hogy így lesz. Talán csak még egy kötet, azokkal az emlegetett pozitív dolgokkal. Aztán vége, mert nem lesz már érdekes. Vajon van ennek realitása?

L. Ritók Nóra: Bukdácsoló esélyegyenlőség. Underground Kiadó, Budapest, 2011.