A fogyatékos személyi lét méltósága és hatása
Az emberi fejlődést, emberi életet érő károsodásokkal, fogyatékosságokkal a különböző korok emberei sokat küszködtek. Az emberi élet ilyen eltéréseire nagyon különbözőképpen és időről időre szélsőségesen reagáltak. “A fogyatékos emberek talányt jelentenek a társadalomnak szemében. Puszta létük is számtalan megválaszolatlannak tűnő kérdést vet fel. Nehéz meglátni életük értelmét.

Hol kezdődik a szolidaritás?

A média is felelős a fogyatékos emberek társadalmi integrációjáért

Jean Vanier, az értelmi fogyatékos emberek számára otthont teremtő Bárka közösség alapítója Hazatérésünk című könyvében az embert, mint „szeretetre képes lény”-t határozza meg, szemben a szűkebb jelentésű, arisztotelészi „gondolkodó lény” fogalmával. Ez az „antropológiai fordulat” jelentős társadalmi szemléletváltozások alapja lehetne, többek közt a különféle fogyatékossággal élő embertársaink megítélésével (jobban mondva: elfogadásával) kapcsolatban.

A játék során a gyerekek barátra találnak sérült társaikban (A fotó a Bethesda Gyermekkórház úgynevezett nyári epilepszia-táborában készült)

Aki a másik embert szeretetre képes lénynek tekinti, annak számára magától értetődik a szolidaritás egyetemessége, vagyis, hogy azt mindenkivel kapcsolatban érvényesíteni kell. Magyarországon a szolidaritás jogi garanciáját az 1998 évi Esélyegyenlőségi törvény hivatott biztosítani. Úgy tűnik azonban, hogy a törvény végrehajtása, történetesen a fogyatékos személyek zavartalan joggyakorlása sok esetben nem valósul meg. A jogfosztottság hátterében az a múltból származó előítélet húzódik meg, ami a fogyatékosságot valamiféle társadalmon kívüli állapotnak tekinti.

Az előítéletek megszüntetéséért a sajtó és az elektronikus médiumok sokat tehetnek. Gondoljunk csak arra, hogy az információhoz jutás szabadsága mennyire korlátozott a nagyothallók esetében, akikhez jelnyelvi tolmács, vagy feliratozás hiányában nem jutnak el a televíziós hírek. A tájékoztató műsorok és híradások pedig sokszor egyoldalú, torz képet festenek a fogyatékos emberek életéről.

Az ügy érdekében tavaly decemberben a fogyatékosok érdekképviseleti szervezetei és a hazai televíziók vezetői egy többlépcsős együttműködési folyamat részeként szakmai találkozót rendeztek. A média képviselői a bővebb információáramlás érdekében szükségesnek látták az érdekvédelmi szervezetekkel való rendszeresebb kapcsolat kialakítását és a Fogyatékosügyi Sajtóközpont felállítását. A találkozón konkrét javaslatok, tervek is elhangzottak.

A sérült emberek társadalmi beilleszkedését (integrációját) segíti elő például a a gyerekműsorokat sugárzó Mini Max televízió kezdeményezése. A Mini Max ugyanis a Magyarországi Krízis Intervenciós Központ Egyesülettel hosszútávú megállapodást kötött, melynek értelmében a jövőben nagyobb súlyt helyeznek a fogyatékos emberek többiekkel való közös szerepeltetésére. Ez a kezdeményezés gyökerénél kezeli a problémát, hiszen e műsorok láttán a gyerekekben könynyen és idejében kialakulhat a másik ember iránti segítő hozzáállás, elfogadás.

Természetesen a média mellett a helyi közösségek és az egyházak is sokat tehetnek a fogyatékosok társadalmi beilleszkedéséért. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a sérült személyekkel való segítő együttlétet már a kisgyermek korban „tanítani” lehet.

Magai Margit, a Bethesda Gyermekkórházban gyerekfoglalkoztató-hitoktató feladatot lát el. Tapasztalatairól beszélve lapunknak elmondta, hogy a kórházi játszószobában a gyerekek naponta találkoznak fogyatékos társaikkal és egy kis gyakorlati „eligazítás” után hamar elfogadják őket, segítőkészekké válnak a közös játékok során. A kórház nyári tábort is szervez, ahol a gyerekek megtanulnak együtt élni sérült barátaikkal. A táborban szerzett élmények segítenek majd felnőtt korukban szembehelyezkedni azzal a kirekesztő, idegenkedő magatartással, melyet a fogyasztói társadalom emberképe sugall a sérült személyekkel kapcsolatban.

Körössy László

Budapesten, a Déli pályaudvarnál jártam. Egy mozgássérült, csonkolt lábú ember ült a lépcső mellett, és kiabált: boldog karácsonyt emberek! Szívszorongató érzés volt, értelmemet érzelmeim tornászni, és azt mondani, úgysem ő kapná meg a pénzt. Nem ilyen kicsalt adományokra van szükség, úgy kell adakozni, hogy a pénz ne az utcára kerüljön. E bölcsnek tűnő gondolattal elsétáltam a kiabáló ember mellett. Szörnyű volt. Micsoda demoralizáló világ ez, ahol normális emberi szánakozásomat el kell fojtanom. Hideggé kell válnom, mert naponta csörög a telefon, alapítványok gyűjtögetnek, és koldusokkal találkozom bevásárló kosaram mellett. Az elfásultsággal szemben talán az a jó védekezés, ha mindenkinek van valakije, akiről érzi, a Jó Isten neki küldte, mert szegénysége által nevelni akar. Számos dolog van az életünkben, ahol kevés az emberi értelem megoldása. A szegénység kérdésében mintha különösen rászorulnánk Istenre. Nélküle nem fogjuk meglátni, ki az, akiben éppen Ő nyúl felénk és ki az, aki csak érzelmeinket hergeli, hogy megszerzett pénzével még mélyebbre süllyedjen. Megérthető és megérezhető, amikor valóban tennünk kell.