• Jaksity György

"Az ember ott szép, ahol törött. Ott tudom megszeretni"
(Müller Péter)

Szokás mondani, hogy lovasnemzet (nemzeti vágta, vagy vágtázó nemzet, esetleg vágtázó halottkémek?), a borok országa (a tablettás alföldi vagy a díjnyertes tokaji, egri, villányi boroké?) vagy éppen sportnemzet vagyunk. Azt a butaságot, hogy a legtöbb Nobel-díjas országa vagyunk nem is mondom, mert arról az jut eszembe, hogy közülük csak egy élt Magyarországon tudományos karrierjének lényegét tekintve, a nagy részük pedig vegyes érzelmekkel gondolt, gondol a magyarságára, szóval ha a világ legokosabb emberei elmenekültek az országból, "elüldöződtek", akkor inkább ez a tény a fontos és nem az, hogy utána mi történt velük. Ha úgy nézem, hogy az olimpiai érmeink számát tekintve a hetedikek vagyunk a világban, akkor a sportnemzet gondolatát helyesnek is gondolhatnánk. Ha viszont a versenyképességi rangsorokban betöltött 40-50. közötti helyünkön gondolkodom, akkor valami egészen más, egy kérdés jut eszembe: Hogy lehet, hogy bár két különböző versenyben, de ugyanaz az ország ennyire más teljesítményt nyújt? Esetleg annyi a különbség, hogy Egerszegi Krisztinának, amikor először lement az uszodába (majd utána éveken át minden nap) senki nem ajánlott állami támogatást, eus pénzt, széchenyiterves uszodát, adó- és járulékmentességet, szociális vagy munkanélküli segélyt, jelzálogkamat-támogatást, csak annyit mondott neki Laci bácsi, hogy kislány holnaptól várlak minden reggel ötkor, annyit fogunk edzeni, hogy elájulsz, de ha keményen dolgozol még jó úszó is lehet belőled? Vagy ahogy az angol mondja, "fájdalom nélkül nincs jutalom" (without pain there is no gain), mi viszont mindig meg akarjuk úszni a dolgokat, a rendszerváltást, az adófizetést, a reformokat, a tanulást, a munkát, csak éppen nem megússzuk, hanem szép lassan süllyedünk?

Folytatva annak latolgatását, hogy vajon milyen nemzet vagyunk, vagy még inkább milyen társadalommá váltunk a kétezres évekre, leginkább a fogyatékos jelző jut eszembe. Fogyatékos nemzet. De ezt a kifejezést nem tartom méltónak a szó eredeti értelmében önhibájukon kivül szellemi vagy testi fogyatékkal élő embertársainkkal szemben a magyar társadalomra alkalmazni. Inkább azt mondom, defektesek vagyunk. Egy olyan nemzet vagy inkább olyan társadalom, amely nem képes szembesülni a saját fogyatékosságaival, azzal, amitől más (és nem jobb, hanem inkább rosszabb), mint a világ nagy része és ezért nem képes elfogadni azokat, akik önhibájukon kivül szorulnak segítségre vagy egyszerűen csak mások (a szó bármilyen értelmében), mint mi. Intoleránsak és empátiahiányosak, boldogtalanok és apatikusak vagyunk a kutatások alapján. Az értékválasztásaink szerint nem az Európai Unióhoz csatlakozott progresszív kelet-európai országok, hanem a legjobban elmaradt balkáni országok közé sorolódunk, és ahogy azt Hamecz István nagyszerű cikkében, a Népszabadság hasábjain erre a tényre reflektálva megjegyezte, innen nézve nem is olyan aggasztó a gazdasági teljesítményünk; csak megfelelő összehasonlítási alapot kell választani.

Két évvel ezelőtt a választások kapcsán azt találtam írni a Népszabadság hétvégi mellékletében, hogy nem lesznek reformok, mert ahhoz a társadalomnak kell a változásokat akarni, és erre utaló jelek akkor nem voltak (azóta sincsenek). Ahogy annak idején fogalmaztam: "Egyben egyetértés van: a változásokat valaki másnak kell csinálni, nem magunknak. Mivel pedig mindenki így gondolja, nem marad senki, aki (valaki) más lenne, és a változásért tenni és áldozatot vállalni akarna. Nem meglepő módon nem is történik semmi." Nem is történt semmi, még egy reformnak nem nevezhető kísérlet is megbukott, hogy esetenként háromszáz forinttal járuljunk hozzá egészségügyi költségeinkhez. Nos, amiket most írok le, azokat is idézni lehet majd két év, de a dolgok pillanatnyi állása szerint sajnos két évtized múlva is, mert ugyanúgy igazak lesznek, és arról szólnak, hogy miért nem fog történni semmi.

Magyarország problémája nem a költségvetés, a gazdasági növekedés, vagy az infláció, ezek eleve nem okok, hanem okozatok, ráadásul, mint látjuk, elég gyorsan javítható mutatókról beszélünk, mindössze gazdaságpolitikai preferenciák és eszközök kérdése, hogy melyikkel mit akarunk elérni. Az ország igazi baja a több évtizede a mélyben munkáló és egyre erősebben megnyilvánuló társadalmi érték- és morális válság, amely valószinűleg a Kádár-rendszer azon logikájából fakad, amely tiltott, tűrt és támogatott. Ebből a tűrt szó értelmezése nagyon fontos, tudniillik ez nemcsak a bontakozó ellenzékiséggel, hanem a teljes társadalommal és annak devianciáival szemben kiépített elnéző „szülői", hogy ne mondjam paternális viszony volt, mely azon helyes felismerésen alapult, hogy így kifogható a szél a demokratikus mozgalmak vitorláiból anélkül, hogy a diktatúra erőszakosabb arcát kellene megmutatni. Ezzel azonban nemzedékek, beleértve a mai fiatalokat is, szocializálódtak a szabálykikerülésre (a legtöbb itt élő külföldi által megtanult első szavak egyike a kiskapu), ami a világon mindenhol elítélendő és elítélt, nálunk tűrt maradt, mi több: cool. Ezen sajnos alapjaiban nem, mindössze elterjedtségének csökkentésében segít a zéró tolerancia, az adókommandó, a vagyonosodási vizsgálat és más szankciók. Ami segítene az a társadalmi értékválasztások gyökeres átalakulása lenne, amihez meg kellene szabadulni a fogyatékainktól, melyek többsége a szó szoros értelmében vett egészségügyi károsodás, más részük mentális, érzelmi, spirituális fogyatékosság. Nézzünk egy gyors anzixot.

Magyaroszág az OECD átlagához hasonlóan nagyjából bruttó hazai termékének (GDP) 8 százalékát költi egészségügyre, és ezen belül a legmagasabbak közé tartozunk a gyógyszerkiadások arányát tekintve, miközben várható életkorunk Törökország után a második legrosszabb. Ez csak akkor ellentmondásos, ha nem tudjuk, hogy a negyedik legrosszabb mutatóval rendelkezünk a dohányzókat tekintve, a túlsúlyosak számát nézve a pedig a legrosszabb negyedben vagyunk. Az alkoholizmus alapján a harmadik legrosszabb helyezést érjük el, csak miközben az előttünk „vezető" Luxemburgban és Írországban finom francia borokkal, ír sörrel és whiskeyvel múlatják az emberek az időt, nálunk a fogyasztás nagyrésze az egészségre sokkal károsabb rossz minőségű termékekből áll össze. A szó szoros értelmében pusztítjuk magunkat, ami jól tetten érhető az OECD országok között mért második legmagasabb öngyilkossági rátával. A lakosság mintegy 8 százaléka rokkantnyugdíjas, felük még nem érte el a nyugdíjkorhatárt. Magyarországon az emberek átlagosan évekkel a hivatalos nyugdíjkorhatár elérése előtt mennek nyugdíjba.

Testi vagy morális fogyatékosság? Esetleg mindkettő.

Szinte kizárt, hogy ennyi rokkant lenne Magyarországon, vagyis az esetek nagy részében nem testi, hanem erkölcsi defekcióval állunk szemben, egyszerű csalással, amihez minimum két ember kell: egy páciens és egy orvos.

Nyelvében él a nép, szokták mondani, vagy Wittgensteint megidézve nyelvünk (ha úgy tetszik verbális, és tegyük hozzá, kulturális kifejezési és befogadási képességünk) határai jelentik világunk határait, márpedig egészségügyi állapotunkkal sajnos összevethető, az ahogy a világ számunkra beszűkül kulturális leépülésünk okán is. Köztudomású, hogy diákjaink a nemzetközi teszteken gyengén teljesítenek, viszonylag drága oktatási rendszerünk nem alkalmas arra, hogy versenyképes és a munkaerőpiac elvárásainak megfelelő képzettséget adjon, ami magyarázza a húsz százalék körüli pályakezdő-munkanélküliséget is. De a baj nem áll meg az oktatásnál. A helyzet az oktatás után tovább romlik. A magyarok hatvan százaléka egy év alatt egyetlen könyvet sem olvas el, a 18-29 éves korosztály még életében egyszer sem járt könyvtárban és nem azért, mert ezt az internet helyettesíti, ugyanis azt sok mindenre használják a fiatalok csak nem olvasásra, ráadásul a könyvtárakban ma már olcsón lehet internet eléréshez is jutni. Nemcsak az a baj, hogy kevesen olvasunk, hanem amit olvasunk azt többségünk nem érti. Egyes becslések szerint a funkcionális analfabéták, vagyis a hallott vagy olvasott szöveg megértésére képtelenek aránya akár a lakosság negyven százalékát is elérheti. Amit nem értünk azzal szemben pedig ellenségesen, intoleránsan viselkedünk, ez pedig alacsony érzelmi intelligenciával és a változás, megújulás iránti ellenállással párosul. Azt szokták mondani, hogy csak az tud igazán szeretni másokat, aki magát szereti. Mi viszont nem hogy nem szeretjük, hanem mint a fenti statisztika mutatja, kifejezetten pusztítjuk magunkat. Hogyan tudnánk másokat szeretni, vagy a másságot csak elfogadni, neadjisten a rászorulók problémáival foglalkozni, amikor annyira lefoglal minket az önsajnálat? Meg az, hogy hogyan tudnánk több ingyenes ellátásra, szociális juttatásra rátenni a kezünket, minél kevesebb közteherviseléssel és a lehető legkevesebb munkával. (Málta után Magyarországon a legalacsonyabb a foglalkoztatottság az Európai Unióban.) Karafiáth Orsolya legújabb könyvének egyik hőse mondja azt, hogy Garfield-ország vagyunk. Valóban: ülünk a szociális transzfereken, és várjuk a pizzafutárt.

Magyarországon az adó- és munkaügyi szankciók szigorítása előtt a munkavállalók negyven százaléka volt minimálbéren bejelentve, a többség által lenézett Szlovákiában kilenc százalék, és ez utóbbi áll közel a realitáshoz. Vagyis sejthető, hogy Magyaroszágon a minimálbéresek és munkáltatóik több mint háromnegyede egyszerű csaló, politikailag korrektebbül fogalmazva erkölcsileg fogyatékos. Más. Az elmúlt hat-hét évben nagyságrendileg ezermilliárd forinttal támogatta a magyar költségvetés az egészséges, munkahellyel, jövedemmel rendelkező lakáshitelfelvevőket a jelzáloghitelkamat- és adótámogatáson keresztül. Ugyanebben az időszakban ennek az összegnek az egy ezrelékét sem szánta fogyatékos, önmagukról nem vagy csak korlátozottan gondoskodni tudó polgártársaink számára lakóotthonok építésére, miközben több állami intézményt bezárt, és olyan szabályozást működtet, amely miatt a civil működtetésú otthonok lassan szintén bezárhatnak. Egy ausztriai fogyatékos otthon lakója után az osztrák állam tízszer annyit fizet normatív támogatásban, mint a magyar. A két gazdaság nagysága közötti különbség az egy főre jutó bruttó hazai termékkel mérve 1:3 (a reálisabb képet adó vásárlóerő-paritás alapon 1:2), vagyis távolról sem tízszeres.

A költségvetés szerkezetét a (gazdaság)politika határozza meg, amit - jó okunk van feltételezni, hogy Magyarországon is professzionális politizálás lévén - a társadalmi preferenciák. Vagyis a hazai társadalmi preferenciák és értékrend alapján teljesen normális, hogy egészséges, önmagukról rendelkezni képes emberek dotált ingatlanban, dotált életet éljenek az OECD és az EU egyik legmagasabb, gazdasághoz mért szociális és egyéb támogatási szintjét élvezve, miközben rászorult embertársaikat mélyen az európai minimum alatti szinten támogatja az állam.

A paralimpia a világ második legnagyobb sporteseménye. Egy magyarországi kutatás szerint a megkérdezettek két százaléka gondolta azt, hogy a paralimpia jelentős esemény. Inkább úgy gondoljuk, hogy ez valamiféle engedmény az úgymond egészséges társadalom részéről, hogy „nekik" is lehet olimpiájuk. Pedig ha valakinek, hát „nekik" nemcsak az olimpiájuk, hanem az egész életük mindennapos küzdelem. És sajnos nemcsak testi vagy szellemi adottságaikkal, hanem sokkal inkább egy érzéketlen, ellenséges közeggel, amiben élni kényszerülnek. Hosszan sorolhatnánk azokat az eseteket, ahol a szomszédok meggátolták civil működtetésű fogyatékosotthonok létrehozását, vagy más módon akadályozták meg fogyatékos emberek integrációját, megfelelő életkörülményeinek kialakítását környezetükben. Az első akadálymentesítési perben egy budapesti kávézó üzemeltetőjét olyan bíróságon marasztalták el, amelynek épülete nem volt akadálymentesítve. Miközben azonban Budapesten több ezer kávézó versenyez a vendégekért, bíróságra, önkormányzatba, postára, különböző hivatalokba csak az illetékesbe mehetünk, ha az nincs akadálymentesítve, márpedig nagy része nincs, akkor ugyan hova fordulhatunk?

A fizikai akadálymentesítés ügye még mindig jobban áll, mint a szellemi akadálymentesítés, vagyis a fogyatékosságok társadalmi elfogadottsága. A hagyományos testi fogyatékosságokkal szemben még viszonylag elfogadónak, ha nem is befogadónak nevezhető a társadalom viszonya, az értelmi fogyatékosok és autisták helyzete méltán nevezhető kritikusnak.

De vajon ki a fogyatékos? Azok a valós fogyatékkal élő emberek, akik nap mint nap vívnak harcot az élhető életért egy ellenséges, toleranciahiányos, őket a költségvetésen keresztül európai értelemben véve kisemmiző társadalommal szemben, vagy az ilyen társadalom? Azt mondják, hogy azt nem szeretjük másokban, amit magunkban nem szeretünk. Nem tudunk mit kezdeni a fogyatékos embertársainkkal, mert a saját fogyatékosságainkat nem tudjuk feldolgozni? Lebénultunk, és azt hisszük, hogy népszavazással, vulgárpolitizálással, semmittevéssel megállíthatjuk a változást, pedig azt nem állítjuk meg, mert a világ körülöttünk változik, még pontosabban fejlődik, mi pedig lemaradunk, mert a teljes változatlanság az maga a halál.

(A szerző a Concorde Értékpapír Zrt. ügyvezető igazgatója.)