Ujjbegyeikkel fehér, vattaszerű anyagból görcsöket kisimító kezek, elmerült, türelmes arcok, furcsa vonásokkal és állandó mosollyal – örök gyerekek, akik pelyheznek. Azaz: párnába készítik a tömőanyagot a megrendelőnek. Fogyatékosoknak hívjuk őket, egy kaptafára véve valamennyiüket, noha ugyanolyan színes csoportok és egyéniségek, mint mi, ép értelemmel élők. Fogyatékos szerintünk az autista és a Down-kóros is, pedig ez utóbbiakról a szakemberek úgy vélik, nem mások, mint egyszerűen mások. Mások, mint mi, örökkön mosolyogva, ugyanolyan mosolygós világképpel a lelkükben. Mégis, a fogyatékosok között élnek ők is, sok tíz és sok száz társukkal, értelmileg sérültekkel, mozgáskorlátozottakkal, epilepsziásokkal. S ők még a szerencsésebbek – az őket fogadó intézmények többnyire ugyanis tele vannak, s emiatt jó néhányan bizony a falakon kívül maradnak, vagy épp sorban állnak, bejutásra várva.

Debrecen a fogyatékosok ellátása tekintetében minden olyan intézménnyel rendelkezik, amelyet a törvény előír. Szociális területen a Kiskorú Fogyatékosok Otthona és Nappali Intézete – hivatalosan – 200 gyermeket fogad: közülük száznyolcvanan tartósan bent élnek, míg húszan a nappalokat töltik a jól felszerelt otthonban. A Városi Szociális Szolgálat Fogyatékosok Nappali Intézménye két telephellyel működik, ezekben összesen 90 fogyatékos, 16 éven felüli fiatalnak biztosítanak 7-től 17 óráig ellátást és programokat. (A valós létszám azonban ennél általában 10-12-vel több.) Az Idősek és Csökkentlátók Otthona látásfogyatékos időseket fogad tartós bentlakásra, s akárcsak a többi intézményben, itt is az összes – mind a 112 – férőhely kihasznált.

Az egyház és az önkormányzat jó kapcsolatát igazolja a Nagytemplomi Református Egyházközség Immánuel Otthona. Az egyházi fenntartású intézménnyel ugyanis a város ellátási szerződést kötött, így itt ötven, 3 és 30 év közötti jelentkezőt látnak el a nappali órákban. Az esélyegyenlőség érdekében a város a megyével is együttműködik. Az említett városi otthonokból ugyanis a korhatárt betöltők megyei intézményekbe kerülnek. Legalábbis elméletben. A gyakorlatban azonban legtöbbször sem mód, sem hely nincs erre. Számos otthonban pedig nincs felső korhatár, vagyis e miatt senkinek sem kell elmennie onnan. Sokkal inkább az a gond, amikor egy fogyatékosnak meghalnak a szülei, és nincs, aki gondozza, illetve a nappali otthonokba hordja őket.

Lehelt szülei hosszú évek óta hozzák-viszik nap, mint nap az Ifjúság utcai otthonba. A Városi Szociális Szolgálat Értelmi Fogyatékosok Nappali Otthonában reggeltől délutánig foglalkoznak az erre rászorulókkal. Lehelt édesanyja és igen vékony édesapja emeli ki, illetve be minden alkalommal a kerekes székéből, illetve székébe. „De mi lesz vele, ha a szülei már nem bírják cipelni, nem tudják betenni az autóba, elhozni az otthonba? – kérdezi valójában saját magától dr. Fónainé Pásztor Enikő, az ÉNO igazgatója, aki szerint a fogyatékosellátás tekintetében óriási hiányosságaink vannak. Nem megoldott például a krízisellátás, ami az ÉNO-nak nem feladata, mégis magára vállalja. – Mert ha a szülő például hirtelen megbetegszik, nincs hol elhelyeznie fogyatékos gyermekét, ezért mi befogadjuk. A Mester utcai ÉNO-val együtt jelenleg 102 fiatalt látunk el nappali- és tízet bentlakásos formában. 16 éven felüliekről van szó, de vannak, akik már közel 50 évesek. Napközben egészséges értelmi fogyatékosokat látunk el, egészségeseket, mert nem ápolunk. Foglalkozásokat biztosítunk számukra, különböző fejlesztéseket, programokat, s járnak úszni, ha van pénz rá (most éppen nincs), akkor lovagolni, és vannak, akik dolgoznak is. Kábelt nyúznak vagy pelyheznek: tömőanyagot készítenek párnákba. Elindítottunk ugyanakkor egy országosan egyedülálló programot, amelyet debreceni modellnek is neveznek: ennek keretében 22 fiatal integrált munkahelyen dolgozik 4 órában normál bérért, normál szerződéssel. Ők aztán délben idejönnek, ebédelnek és itt töltik a délutánt. Pedig igazából nekik sem itt kellene már lenniük, őket már otthon segíthetnék a támogatószolgálatok. Ám ma még ezek sem az igényeknek megfelelően működnek.”

Az ÉNO elvileg a fogyaték mértékétől fogadja a fiatalokat, ám mivel örök helyhiánnyal küzdenek, a középsúlyos fogyatékosokat veszik előre. Jelenleg is húsz-huszonketten várnak arra, hogy az otthonba járhassanak. Hiszen ez jó a szülőnek és a gyermeknek egyaránt. „A fogyatékosok itt végre kicsit felnőtteknek érezhetik magukat – meséli Fónainé Pásztor Enikő –, maguk dönthetnek bizonyos dolgokban, önállóbban élhetnek. A fogyatékosok egy dologban azonban sosem lesznek olyanok, mint a felnőttek: ők ugyanis nem tudnak hazudni.” Többségükben írni, olvasni sem, viszont az igazgatónő állítja, az önellátásra valamennyien képesek. Ezért is olyan szomorú, hogy az utógondozás megoldatlan Magyraországon. Ha ugyanis hirtelen valakinek meghalnának a szülei, ma Debrecenben nemigen tudnák őt hol elhelyezni. Legfeljebb valamelyik vidéki intézménynél lehetne helyért „kuncsorogni”, vagy – legrosszabb esetben – egy pszichiátriai intézetbe kerülne az illető. Ezen kellene tehát sürgősen változtatni a szakemberek szerint, ám ennek civil útja aligha lehetséges. „Nemigen működne, ha azt mondanánk: na, csináljunk egy Hotel ÉNO-t – magyarázza az igazgatónő. – Pedig igény az lenne rá, egy bentlakásos és egy ideiglenes otthonra egyaránt. Szerettük volna erre a célra megkapni a várostól az apafai lőteret, de 1,8 milliárd forintos beruházás lenne az elképzelésünk megvalósítása. Erre pedig nincs pénz.”

Pedig a rendszer amilyen szegény, éppolyan pazarló. A fogyatékosokat foglalkoztató cég (célszervezet) ugyanis a minimálbérhez képest általában 220 százalékos állami normatívát kap. A fogyatékosokat ellátó otthonokat viszont nem ebből, hanem önkormányzati forrásból, azaz egy másik állami normatívából tartják fenn. Ez az ÉNO esetében 713 ezer forint egy főre, egy évre. Az állam tehát duplán is finanszírozza a fogyatékosokat, miközben az őket ténylegesen ellátó intézmények igencsak anyagi nehézségekkel küzdenek. Ugyanakkor azért a jó példákról sem szabad megfeledkezni: ilyen maga az ÉNO, de különösen az úgynevezett debreceni modell. Integrált foglalkoztatási „kimenettel” ugyanis Debrecenen kívül csak Budapesten és Pécsett próbálkoznak.

S tulajdonképpen jó példa az óvodás korú, illetve a tanköteles fogyatékosok ellátása, illetve oktatása is. A Bárczy Gusztáv enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékosokat nevelő általános iskola, előkészítő szakiskola, diákotthon és pedagógiai szakszolgálat egyben. Itt, több mint 400, de a Bárczynak bentlakásos kollégiuma is van. A fogyatékosokat ellátó otthonokba általában innen, illetve a Gárdonyi-iskolából kerülnek be a fiatalok. Az érintett általános iskolások mellett ugyanakkor a város az óvodás korúakra is figyel, így a Közép Utcai Óvodában a sajátos nevelési igényű gyermekeknek segítenek. Két éve pedig elindult a Kemény Zsigmond Utcai Óvodában egy autista gyerekeket fogadó csoport is. A város vezetői ugyanakkor tisztában vannak azzal, hogy nagyot kell még előrelépni a szakképzés terén, jelenleg ugyanis mindössze két szakközépiskolában fogadnak fogyatékkal élő diákokat. Ezen segíthet viszont az úgynevezett TISZK, vagyis Területi Integrált Szakképző Központ, amelyik kifejezetten a fogyatékosok képzésére helyezi a hangsúlyt. „A TISZK megvalósítására Debrecen is pályázott (Hajdúböszörménnyel és Balmazújvárossal) – fűzte hozzá Halász D. János, az oktatási és szociális ügyekért felelős alpolgármester –, s a szakmai bírálatok során ez a konzorcium kapta a legnagyobb pontszámot. Százból száz pontot kapott továbbá a cívisváros EEQUALL programja, amely az esélyegyenlőség növelését tűzte ki célul. A két pályázatról döntés ezekben a napokban várható. Mindezeken túl Debrecen januárban együttműködési megállapodást kötött a holland Soft Tulip alapítvánnyal és a debreceni tanítóképző főiskolával a fogyatékosokkal foglalkozó szakemberek képzésére, illetve továbbképzésére. Ha a brüsszeli pályázat eredményes − amire az előzetes felmérések alapján jók az esélyek –, az egész kelet-európai régió szakembereit a cívisvárosban képezhetnék.”

Az ellátás, a képzés és a foglalkoztatás mellett meg kell említeni a fogyatékosokat érintő másik égető problémát, a közlekedést is. Központi támogatás híján ezt a városnak önerőből kell megoldania, s mint általában, itt is az akadálymentesítésre helyezik a hangsúlyt. Ezért a város azt tervezi, hogy minden évben több oktatási intézményt is megközelíthetővé és használhatóvá tesz a mozgáskorlátozottak számára. A cél, hogy az általános és a középiskolák között 3-4 intézmény akadálymentes legyen. Az új intézmények természetesen már mind ennek megfelelően épülnek, s a város épp ezekben a napokban pályázott a Hódos Imre-sportcsarnok, valamint az Eötvös utcai iskola átalakítására is.

Mindez azonban édeskevés– vélik a szakemberek. Magyarországon – a 2002-es népszámlálási adatok alapján – körülbelül 570 ezer fogyatékos ember él (körülbelül egyharmaduk pedig nem tudta megmondani saját magáról, hogy milyen ez a fogyaték). Mindezek mellett a társadalmunk öregedik: az aktív korú népesség 30 százaléka inaktív, azaz nagyon sok köztünk az idős, a rokkantnyugdíjas, vagy a fogyatékos. Mindehhez jön még a nyugdíjasok egyre növekvő csoportja – muszáj tehát ezt az egyre népesebb inaktív réteget valahogy bevonni a munkába. Például úgy, hogy integráltan foglalkoztatjuk őket integrált munkahelyen, normál szerződéssel, normál bérért.