Bizonyságtétel vakságában
John Milton a puritán költõ géniusz (1608–1674)

Londonban született. Kiemelkedõ képességet tükrözõ gyermekkor után, cambridge-i egyetemi tanulmányai idején maradandó költeményeket írt, anyanyelvén kívül latinul és görögül. Párisi, genfi és itáliai tanulmányútja során megismerkedett híres írókkal és tudósokkal (köztük Galileivel). Egy év után visszatért Angliába, mert otthon polgárháború kezdõdött és erkölcsi kötelességének tartotta, hogy a szabadságeszményeket és a puritán szellemiséget otthon képviselje.  
Oliwer Cromvell lordprotektorsága idején a köztársaság államtanácsának latin titkára (külügyminisztere) volt, õ intézte a diplomáciai levelezést, köztük az erdélyi fejedelemmel (II. Rákoczi György) is. Költõi szárnyalású latin nyelvû vitairatai tükrözik hitbeli, erkölcsi meggyõzõdését; az eszmei-mûvészi hit és a valóságos élet megbonthatatlan egységét. Élete delén látásának elvesztése (1652-ben) sem szakította meg költõi pályáját. Vakon jött el az ideje a világirodalom egyik legnagyobb mûvének megírására: Ez az Elveszett paradicsom.

Vakságának megélésérõl személyesen tesz bizonyságot önéletírásában (Milton, az angol forradalom tükre, Gondolat. Budapest 1975, 107. Szepessy Tibor és Dávidházi Péter fordítása).
„Engem sorsom miatt sem szégyen sem önvád nem gyötör, szilárdan és rendületlenül kitartok meggyõzõdésem mellett. Isten haragját sem nem éreztem, sem nem idéztem a fejemre, ellenkezõleg, életem fordulópontjain inkább kegyelmét tapasztaltam  és irántam való atyai gondoskodását ismertem meg, legkivált most, hiszen Õ vígasztalt, Õ öntött lelket belém, hogy legyen erõm belenyugodni isteni akaratába, hogy gyakrabban elmélkedjem azon, amit ajándékozott, mint azon amit megtagadott tõlem.
Vakságom csak a dolgok felszínétõl és külsõ mázától foszt meg, ami azonban lényeges és maradandó bennük, azt nem rejti el lelki szemeim elõl. Meg aztán annyi minden van, amit eleve nem akarok látni, mennyi minden, amit legszívesebben sose láttam volna, s milyen kevés marad, amit valóban látni szeretnék! De különben is, ámbár ti szörnyû csapásnak tartjátok, engem nem emészt a gond, hogy immár vakok és nyomorékok, az elesettek és gyámoltalanok seregébe léptem, mert így, erõs a hitem, annál közelebb kerültem mennyei Atyánk könyörületes és gondviselõ szívéhez. A testi nyomorúság, ebben az Apostol jár elõttünk, hatalmas erõk forrása lehet: legyek hát akármilyen nyomorult, csak nyomorúságomban ama halhatatlan és jobbik énem serkenjen annál áldásosabb tevékenységre, csak Isten orcájának fényessége annál tündöklõbben ragyogja be örök éjszakámat! Akkor egyszerre leszek végtelenül elesett és lebírhatatlanul erõs, világtalan és mégis sasszemû; bár ez az elesettség acélozna meg, ez teljesítene ki, bárcsak ilyen sugárözön áradna szét világtalanságomon! És annyi bizonyos, mi vakok nem utolsó gondja vagyunk Istennek: rajta kívül mást nincs mód látnunk, Õ is annál kegyesebben nyájasabban és könyörületesebb érzülettel tekint ránk. Jaj annak, aki gúnyol, jaj annak aki minket megaláz, a közmegvetés süt rá bélyeget! Minket a galád emberi indulatok ellen nemcsak megoltalmaz, már-már sérthetetlenné magasztosít az isteni törvény, az isteni pártfogás: úgy tetszik, nem is szemünk fogyatkozását engedte meg, hanem égbeli szárnyak árnyékával borít homályba, s ezt a homályt ugyancsak Õ szokta újra és újra valami bensõséges és sokkal fennköltebb fénnyel bevilágítani.
De ha, ahogy az írva vagyon, <Az embernek nem szabad csupán kenyérrel élnie, hanem azon igékkel, melyek az Úr szájából jõnek>, akkor hogyan is ne törõdnék bele valaki látásának elvesztésébe, midõn Isten oly bõségesen gondoskodott lelkének és tudatának szemeirõl, látásáról is. Amíg Õ oly gyöngéden gondoskodik rólam, midõn oly kegyelmesen, kézen fogva vezet és irányít utamon, s míg tudom, hogy sorsom vállalásával az Õ kedvében járok, inkább örvendezem, mintsem zúgolódnék vakságom miatt:”
„…azért van ez így, hogy láthatóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” Ján. 9: 3/b.
Gyûjtötte:
Lehoczky Dezsõ