A társadalom még mindig nincsen teljesen felkészülve a fogyatékos emberek befogadására és integrálására. Mai napig érezhető a feszültség a két tábor között, mely a társadalomban kialakuló fogyatékosokkal szembeni előítéletnek köszönhető. Ennek okai egészen az ókorig vezethetőek vissza. A különböző társadalmak mind- mind máshogyan álltak a sérült társaikhoz.

A zsidó társadalomban például érezhető a velük szembeni megkülönböztetés: „Senki…, akin hiba van, ne közeledjék bemutatni Isten kenyerét…vak ember, vagy sánta, vagy csonka, vagy hosszútagú, vagy az, akinek lába törött, vagy keze törött, vagy púpos, vagy törpe…“ (Lev 21, 17-20).  Az antik görög társadalom központjában az egészség és épség állt, így nem csoda, ha Spártában a kevésbé fejlett újszülöttet a szakadékba dobták „azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyereknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad.“ (Lükurgosz, 16. 1-3- Máthé Elek ford.).

Ebből tehát kiderül, hogy a sérült emberekkel szemben élő súlyos, negatív előítéletek egy része abból származott, hogy a társadalom az adott fogyatékosságot nem a maga valóságos jellemzői szerint, hanem szájhagyomány útján terjedő, erősen kiszínezett formában vette figyelembe.

A rendszerváltás előtt a fogyatékos emberek nagy része ’’láthatatlanul” élt a társadalomban. Elszigetelten, állami intézményekben vagy a családjuk körében, de képzettség és értelmes elfoglaltság nélkül, céltalanul tengődtek. A ‘90-es években megindult a társadalmi átalakulás, lassan, de folyamatosan átalakult a jogi környezet, ennek eredményeként megváltozott az oktatási, egészségügyi és a szociális ellátások rendszere. Az 1990-es és 2001-es népszámlálás adatai szerint a fogyatékos emberek száma közel duplájára nőtt Magyarországon. Ez a látszólagos növekedés arra enged következtetni, tekintettel arra, hogy a kérdésekre önkéntesen válaszolnak, hogy napjainkban talán már kevésbé szégyellnivaló a fogyatékosság bevallása. Esélyegyenlőségről még nem beszélhetünk, de – részben a média közreműködésének köszönhetően – a társadalom elfogadóbb a fogyatékos emberekkel szemben.(Litavecz, 2004)

A fogyatékosok megjelenése a médiában

A némafilmek virágzásának idején a hangsúly a képre helyeződött. Charlie Chaplin a némafilmek sztárja híres volt gazdag mimikájáról, gesztikulációjáról,  pantomim mozdulatairól, aminek segítségével kiválóan át tudta adni és meg tudta értetni a nézőkkel a némafilmek cselekményét. Mozdulatainak és mimikájának kifejezőkészsége Granville Redmond híres tájfestő barátságának köszönhető. A kor elismert festője ugyanis siket volt és jelbeszéddel kommunikált Chaplinnel.[1] Így, ha nem is közvetlenül, de áttételesen bekerült a sérültség a médiába.

Nagy úttörőként tekinthetünk Helen Adams Kellerre is, az első siketvak ameriai nőre, aki elsőként szerzett főiskolai diplomát, emellett író, aktivista és előadó volt. Aktívan részt vett a politikában, a gyógypedagógiában, maga is írt, így szinte elkerülhetetlen volt, hogy ne kerüljön be valamilyen módon a médiába. Életét több formában feldolgozták, önéletírásából drámai irodalmi ciklust alkottak The Miracle Worker címmel. Ezekből 1957-ben tévéjáték készült Playhouse 90 címen, ebből 1959-ben Broadway-előadást rendeztek, 1962-ben pedig megszületett az Oscar díjas film, szintén a Csodatévő címmel, amit a Disney stúdió 2000-ben újra feldolgozott. Ez utóbbi az első olyan film, amelyben megjelenik, hogy Keller a társadalmi esélyegyenlőség szószólója volt.[2]

Helen Kellerhez hasonló emberekre és a fentiekben leírt megmozdulásokra volt szükség ahhoz, hogy a sérültség mint téma bekerülhessen a médiába. Ehhez természetesen hozzájárult az emberi jogokra fordított figyelem, annak törvénybe vétele és olyan jogszabályok, melyek előírták a média működését erre vonatkozóan.

A nyugati országok, mint minden másban, ebben is előbbre jártak országunkhoz képest. Magyarországon a média a rendszerváltozás előtt is rendszeresen foglalkozott a fogyatékosságüggyel, a rendszerváltozás után a közszolgálati média eleget tett a Médiatörvény előírt kötelezettségeinek, a médiumokban hírként és társadalmi ügyként jelent meg a fogyatékosság témája. A bulvársajtó megjelenésével, akárcsak a kereskedelmi tévékben és a rádiókban, a szenzációhajhászás és a szánalomkeltés volt a cikkek főbb jellemzője, ez a fogyatékosságot sem kímélte. Ennek ellenére rendszeres témát szolgáltattak és szolgáltatnak a mai napig is a médiának.(Litavecz,2004)

Fogyatékosok a médiában

A fogyatékosság a legtöbb ember számára egy ismeretlen világ, mivel nem érintett a témában, nem találkozott még fogyatékos emberrel. Éppen ezért kulcsfontosságú a média szerepe, hogy a témát mely oldalról, hogyan közelíti meg.

A médiahatásokat vizsgáló szakemberek kétféle álláspontot képviselő csoportot különböztetnek meg.  A médiapesszimisták szerint a média káros hatást gyakorol a társadalomra, például az offenzív politikai propagandát és a gyűlöletbeszédet teszik  felelőssé az emberek közötti gyűlölködésért, a pornográfiát a családi kötelékek fellazulásáért. Eszerint, ha egy fogyatékost a médium drámai zenei aláfestéssel, hiányos, pontatlan információkkal körítve mutat be, a nézőkben téves képet alakít ki. A médiaoptimisták a médiától várták a társadalom nemesítését, a morál és a tudás szállítását. Tehát, ha egy fogyatékost a teljesíménye miatt mutatja be egy médium, objektíven, nem szenzációhajhász módon, akkor egy valós képet ad, ami jelentősen elősegíti a fogyatékosok pozitív megítélését a társadalom részéről. (Bajomi, 2006)

Fontos a fogyatékosságot a pozitív oldaláról bemutatni, hogy a társadalmi helyüket ne a fogyatékosságuk, állapotuk határozza meg. Elősegítené ezt a folyamatot az is, ha a fogyatékos személyekkel foglalkozó szervezetek tudatosan, szakszerűen és szervezetten ellátnák információval a sajtót, ugyanis a területen dolgozó munkatársak jelentős része szociálisan érzékeny, csak nem jutnak információhoz, illetve nem ismerik a fogyatékos emberek nyelvét, problémáit, lehetőségeit. (Litavecz, 2004)

Szegregált műsorkészítés

A néhai közszolgálati műsorok jellemzője volt a szegregált műsorszerkesztés. A fogyatékossága alapján személyek csoportját a velük összehasonlítható helyzetben lévő személyektől és a társadalom ép tagjaitól vagy csoportjától elkülönítette. Ezek az úgynevezett „fogyatékos“ műsorok, pozitívan ugyan, de diszkriminálták és egy elkülönítő műsorban mutatták be az úgynevezett fogyatékossággal élő embereket.

Ezek a műsorok kifejezetten fogyatékosokra, azaz mozgás-, látás- és hallássérültekre, értelmi fogyatékosokra és halmozottan sérültekre összpontosítottak. A kezdettől fogva igyekeztek a sérült emberek javát szolgálni, tudósítottak a mindennapjaikról, gondjaikról, eredményeikről, ugyanakkor olyan emberi értékeket közvetítettek, mint az empátia, tolerancia, segítőkészség, amely az ép nézőket arra késztette, hogy más szemmel nézzen a sérültekre mint azelőtt, segítse beilleszkedésüket a társadalomba.

Egy adás általában öt forgatási témát jelentett, a műsorvezető, a jelnyelvi tolmács, a rendező, a felelős szerkesztő mind gyógypedagógus végzettségű volt, ami szavatolta a műsor tartalmának szakmai színvonalát, és erősítette a hitelességét.

A riportokat is a stáb készítette, rájöttek ugyanis, hogy a bemutatott szereplők és a helyzetek megítélésében az előadásmódnak nagy szerepe van. A mai média ugyanis nem kedvez a fogyatékos emberek esélyegyenlőségének, hiszen egy sérült ember harmonikus, átlagos életének bemutatása nem ültet le annyi nézőt a képrnyő elé, mint egy drámai, sajnáltató hangvételű riport. Holott akkor beszélhetünk esélyegyenlőségről, ha bemutatjuk mindennapi életüket, küzdelmeiket, eredményeiket, sikereiket, legyen az az élet bármely területén.

A válogatás a kulcspontja a műsornak. Hiszen rengeteg önhibájukból vgy önhibájukon kívül lecsúszott ember van a világon, ez az arány a sérültek között sajnos nagyobb. Az ilyen jellegű történetek sajnálkozó, hatásvadász feldolgozása hálás feladat a riport készítőinek, ám a fogyatékos emberekre rossz fényt vet. Ha sajnálattal készítünk műsort, ha sajnáljuk a riportalanyt, a nézőkből is sajnálatot váltunk ki az irányukban. A sajnálat nem azonos az empátiával, ezért ezt a feldolgozásmódot kerülték.(Litavecz, 2004)

A műsor kitűzött célözönsége a fogyatékkal élők és az épek egyaránt, azonban, mivel alacsony nézettségű műsorsávban helyezkedtek el, az épek nem keresték a lehetőséget a műsor fogyasztására olyan mértékben, mint a fogyatékkal élő társaik.

Integrált műsorkészítés

Az integrált műsorszerkesztés egy nyugati minta, a nyugati országokban jól működő modell. A fogyatékosság, mint téma, becsempészve jelenik meg a közszolgálati médiában – legyen az hír, bel- és külpolitika, kulturális, szórakoztató, vagy sportműsor. A sérült nem válik az állapota miatt kisebbséggé vagy etnikummá, akiről egy szegregált műsorban kell tudósítani. A fogyatékosokkal kapcsolatos hírek, információk tematikusan a megfelelő műsorokban szerepelnek, és az addigi heti egy megjelenés helyett heti 5-8 alkalommal jelenhetnek meg az általános műsorfolyamban. Tehát a parasport hírek folyamatosan a sportműsorokban jelenhetnek meg, nem pedig csak négyévente a Paralimpia évében. A művészetben, kultúrában kiemelkedő sérültek az általános műsorfolyamban, a kulturális műsorokban jelenhetnek meg.

Fontos jellemzője az integrált megjelenési módnak, hogy a produktumra, és nem az állapotra helyezi a hangsúlyt. Ha valaki tehetséges, vagy valamit letett az asztalra, akkor azt emeli ki, nem az állapotát. Ha valaki kerekesszékben fantasztikus festőművész, akkor festészetéről készít médiaterméket, nem arról, hogy kerekesszékes, mégis festőművész.

A követői szerint a közszolgáltatásnak az a feladata, hogy információt közöljön a sérülteknek, legyen az terápia, munkahely, szórakozást. Ha ezt a fogyatékkal élő nem kapja meg, az nem nevezhető közszolgálati médiának. (Vincze, 2012)

Feszültségek a médiában

Jelenleg a médiában még mindig nehézséget okoz az esélyegyenlőség témájának a megfelelő kezelése. Ha a sérült emberek szemszögéből nézzük, az ilyen témájú műsorok többsége nem megfelelő a számukra. Ez az információhiánynak köszönhető, amely távol tartja az embereket ettől a témacsoporttól, köztük a médiában dolgozó szerkesztőket, újságírókat is. Nincs pontos elképzelés arról, hogy miként kellene hozzányúlni a témához, mit kell hangsúlyozni és mit kell elkerülni.

A fogyatékos műsorok egyik nagy problémája, hogy egységként kezeli a fogyatékosokat, és egy műsor keretén akarnak megoldást és közt szolgáltatni, ami ellentéteket és feszültséget szít a fogyatékkal élők között. A hagyományos[3] fogyatékkal élők között hatalmas eltérések vannak, ezért nem lehet és nem is szabad őket egy műsorba sűríteni, hiszen teljesen mások a problémáik. A hallássérülteket például nem igazán érdekli a vakok problémája vagy a mozgássérülteké, és ez fordítva is igaz.

A sérült emberekkel foglalkozó műsorok pontos célközönsége sincs meghatározva, ez azért okoz feszültségeket, mert a fogyatékosság témája az épeknek ebben az adagolásban egyszerűen túl sok, viszont nem informatív maguknak az érintetteknek és a környezetüknek.

Problémát okozott az is, hogy egyes szerkesztőségekben dolgozó kollégák a sérült embereket inkább szenzációs témának tekintik, mintsem személynek, és akkor sem úgy, mint fogyasztót, szülőt, sportolót, munkaadót, alkalmazottat, adófizetőt, tévénézőt, azaz, az Embert.

Ráadásul a szegregált műsorok akarva akaratlanul azt a társadalomban mélyen gyökerező tévhitet erősítették, hogy kétféle világ van, egy az épeknek és egy a sérült embereknek, és hogy a nagyon szűk átjárón csak keveseknek sikerül átjutniuk.

Ilyen kezelhetetlen problémák voltak a szegregált műsorok körében, ennek megoldására törekedtek azok, akik bevezették az integrált műsorszerkesztést. (Hátrányok Dacára Alapítvány, Stratégia tervezet a közszolgálati médiában)

Feszültségoldás a médiában

Integrált médiában a felsorolt problémák által létrejövő feszültségek oldódnak, mert nem a fogyatékkal élők állapotát emelik ki, hanem a fogyatékos bekerül az általános műsorfolyamba a produktuma által.

Követői nem értenek egyet a szegregált műsorszerkesztéssel, azt vallják, a fogyatékosokat nem kell elkülöníteni az épektől. A fogyatékosság médiaszempontból számukra tágabb fogalom, nem csak a vakok, siketek, mozgássérültek és értelmi fogyatékosok tartoznak ide, ugyanis, ha egy depressziós három hétig nem jön ki a szobájából, meglehet talán fogyatékosabban él mint egy vak. Ugyanez igaz az AIDS-esekre, Sklerosis Multiplexesekre[4], és számos más betegségre, akiket kihagy a média, pedig bizonyos szempontból ők is fogyatékossággal élnek.

Nem engedi meg a sérült, valamilyen módon más ember fogyatékosságára való hivatkozást vagy említést olyan esetekben, mikor az adott hírnek, tudósításnak vagy véleménynek nem tárgya vagy nem célozza a fogyatékosságot. Például a süket fizikus, mozgássérült ügyvéd. Ez az érintett személy média megjelenésének nem releváns része, ezért, mint minősítés elfogadhatatlan elkülönítésnek, megbélyegzésnek, diszkriminációnak minősül. Ugyanolyan súllyal esik latba, mintha nagymellű akadémikusra, kopasz miniszterre, cukorbeteg műsorvezetőre hivatkoznának.

Nem tartja helyénvalónak egy kerekesszékes kislányt jobban sajnálni, mint egy épet egy tragikus baleset hírének közvetítése során. Nem szerepelhet a hírben az, hogy: ,,Egy kerekesszékes kislányt ütött el az autó“, hiszen más esetben sem mondjuk be se az áldozat bőre színét, sem azt, hogy gazdag volt vagy szegény. A történet, a hír a lényeg, nem az állapot. (Hátrányok Dacára Alapítvány, Stratégia tervezet a közszolgálati médiára)

Azt integrált műsorszerkesztés tehát megoldotta a szegregált műsorszerkesztés azon problémáit, melyek a fogyatékkal élők integrálását hátráltatta, valamint kiiktatta a sajnáltató ábrázolásmódot, és teljes értékű állampolgárként, Emberként mutatta be a fogyatékkal élőt, ám egy problémát nem küszöbölt ki.

Mint már említettem, a fogyatékos műsorok egységként kezelték a fogyatékosokat, egy műsor keretén akartak megoldást és közt szolgáltatni, ami ellentéteket és feszültséget szított a fogyatékkal élők között, hiszen hatalmas eltérések vannak köztük. Nem lehet, és nem is szabad őket egy műsorba sűríteni, hiszen teljesen mások a problémáik. A különböző fogyatékkal élők csak a saját állapotukra vonatkozó információk után érdeklődnek. Sem a szegregált, sem az integrált műsorszerkesztés nem kínál a fogyatékkal élők felé olyan műsort, ami specifikusan egy fogyatékosságra irányulna.

Szakújságírás a fogyatékos médiában

A közszolgáltatás egyik kiemelkedően fontos tevékenysége, hogy olyan információt nyújtson a sérülteknek és a sérültek környezetében élőknek, amely a napi életvitelükön segíthet. Közérdekű információt nyújt, híreket ad a fogyatékosok világából(pl. sport, kultúra). Az ilyen fajta információk integrált beemelése a műsorokba pozitív, mert a média  nem speciális emberekként kezeli a sérülteket, valamint a társadalom minden rétege megismerheti a fogyatékosokkal élőket-  nem mint fogyatékost, hanem mint embert.

Az ilyen fajta megközelítés segíti a hátrányos helyzetűek integrálását a társadalomba, viszont nem feltétlenül elégíti ki a speciális hírigényeket, amelyek valóban csak egy bizonyos csoportot érintenek. Ilyen kérdés lehet a sérültek életét megkönnyítő készülékek bemutatása, vagy a sérülés típusára vonatkozó támogatások megbeszélésére vonatkozó műsor. A szakújságírás az élet minden területén megtalálható, legyen az kötésminta magazin, vagy autós műsor. A fogyatékossággal élő embereknek is szükségük van speciális információkra, amely kielégíti az igényeiket.

Gondoljunk csak bele abba, hogy a halló vagy vak ember nem tud tanácsot adni, hogy hogyan viselkedjen egy hallássérült egy állásinterjún, illetve ha meg is megpróbálja, hiteltelennek tűnhet a nem halló számára. Hipotézisem az, hogy egy szakújságban illetve szakműsorban, amely siketekről, siketeknek szól, egy szakújságíró, azaz hallássérült/nagyothalló/siket újágíró tud hitelesen információt szolgáltatni.

A Nonprofit Média Központ Alapítvány[5] ügyvezető igazgatója, Lilling Tamás szerint olyan, hogy fogyatékos média, nincsen. Elképzelése szerint egy úgynevezett nyitott médiára lenne szükség, ami egyrészt a közszolgálatiságról szól, ugyanakkor szerinte szükség van emelett szakműsorokra is, mely siketekről szól, siketeknek vagy vakokról vakoknak.

Nem lehet azt mondani, hogy nem tudna fennmaradni egy ilyen jellegű szakműsor, hiszen rengeteg más szakműsor- például főzőcsatorna- abból él, hogy egy témában szolgáltat, meg tudja ezt szponzorálni és jól meg is tud élni belőle. (Lilling, 2012)

Figyelembe kell venni azt is, hogy a fogyatékosok között megfigyelhető egyfajta hierarchia. A fogyatékossággal élő emberek alapvetően nagyon érzékenyen állnak a fogyatékoság témájához. Egy fogyatékkal élő ember nem viseli jól, ha egy másfajta fogyatékkal élő emberrel teszik egy súlycsoportba. (Lilling, 2012)

Az eddigi ismertetések alapján leszögezhetjük azt, hogy az integrált műsorszerkesztés kielégíti az épek információigényét a sérültek iránt, valamint  megoldja a sérültek sajnálat nélküli  bemutatását és integrálását a társadalomba. Kijelenthetjük azonban azt is, hogy szükség van a szakműsorok megjelenésére ahhoz, hogy megfelelő műsorszolgáltatást tudjunk nyújtani a sérültek felé. Ezek után felvetődik a kérdés, hogy milyen újságírókra, munkatársakra lenne szükség ezekben a szakműsorokban. Ki lenne a hitelesebb, a sérült vagy az ép újságíró?

Jel TV

,,A civil társadalom jelenlétét erősítő elektronikus médiumok, információs hálók, hírcsatornák, tudósítói hálózatok működtetésének“[6]elősegítését céljául kitőző Nonprofit Média Központ Alapítvány 2006-ban indította útnak a Közelkép néven futó fogyatékos ügyi hírportált, majd 2009-ben dolgozta ki és hozta működésbe a Norvég Civil Támogatási Alap segítségével a Civil Webtv programot, azaz a Jel Tv-t. A Jel Tv munkatársai jelentős részét siketek végzik halló társakkal,  nem képzett média szakemberek. (Lilling, 2o12)

,, A Jel Tv-t siketek vágják. Aki az egésznek a mozgatórugója, ő megtanult vágni hangot is jel alakra. Tehát, amikor ő tudja azt, hogy valaki beszél, akkor jel alakra tud vágni. A működés kulcsa az, hogy a filmezés csapatmunka, ki tudják egymást egészíteni. Amihez gyenge az egyik, jó a másik. Ha remeg a kezem, és nem tudom a kamerát mozgatni, akkor kell egy olyan operatőr, akinek stabil a keze. Ha az egyik nem hall, akkor megbízik a másikban, és ő lesz a füle. Ez így képes működni.“

Lilling Tamás, médiaszakértő

Magyar Közszolgálati Televízió

A Magyar Televízió magyar nemzeti közszolgálati televíziós intézmény, amely jelenleg két televíziós csatornát működtet: az M1-et, és az M2-t. Több műsort feliratoz, köztük a híradót is.

Jel TV vs Magyar Közszolgálati Televízió

Mielőtt bemutatnám a Magyar Televízió és a  Jel Tv összehasonlítása alapján azt, hogy szükség van szakműsorra, valamint hitelesebb egy sérült szakújságíró, mint a médiaszakember, fontos néhány szót említeni a jelnyelvről.

Az alkotmányban külön sor szól a jelnyelv védelméről, köszönhetően a parlamentben ülő Kósa Ádámnak, aki nyomást gyakorolt a megfelelő személyekre e bejegyzés létrejöttének érdekében. Ez mind szép és jó, ám e sor mögött nincsen átgondolt cél.

Aki ugyanis anyanyelvi szinten jelel, nem oktathat, mert nincs a kezében megfelelő papír. Akinek van jelnyelvi diplomája, az oktathat ugyan, de nincsen egységesen elfogadott jelnyelv, amit mindenki megértene. Magyarországon hét nyelvjárás van, csak a zoknira 15 féle jelet alkalmaznak. A siketek nem hajlandóak kialakítani egy közös jelnyelvet, mert mindegyik iskola a sajátjáét tartja megfelelőnek.  A siket tv-nél fontos a jelelés, az hogy hogyan jelelnek és ki. (Lilling, 2012)

Mikor az Echo TV, az első országosan fogható csatorna, amely siketeknek készít heti rendszerességű híradót(Jel-Híradó), leadta első adását, az amatőr Jel Tv siket munkatársai teljesen kétségbeestek. Egyrészt, mert az Echo Tv mögött biztos pénzforrás és „profik“, azaz médiaszakemberek álltak, másrészt a jelelő hölgy is dekoratív volt, ahogy az  médiában lenni szokott.

Idővel azonban kiderült, hogy az Echo Tv nem vetélytárs kommunikációs szempontból. Ennek három oka van.

1. Az Echo Tv esetében réteg tévéről van szó, amely a politikai rétegnek szól
2. A híradót hallók szerkesztik, nem siketek, így a hírek csak nagyon csekély része érinti a siketek társadalmát.
3. A jelelő csak tolmácsol a közönség felé, ráadásul ezt nem siketesen teszi, hanem a beszéd és jel egyben van. (Lilling, 2012)

,, Az echo tv nem fogja megengedni magának azt a luxust, hogy siket szerkesztője legyen. Ezt egy halló tévé Magyarországon ebben a politikai rendszerben nem engedheti meg magának, hogy ne ő kontrollálja a siketet. Ez politikai hatalom kérdése, hogy egy tv híradójában mi megy le. A szerkesztő állása függ attól, hogy mi megy le a híradóba. Megcsinálja, bizonyos részeket átenged, amit fontosnak tart a jelelőnek, hogy azt vágjátok be és jeleld le.“

Lilling Tamás, médiaszakértő

A Magyar Televíziónál olyan műsor, ahol valaki külön kis ablakban jelelné a produkciót, nincsen. Kivétel ez alól a Duna tévén futó Esély c. műsor, mely inkább  sérültekről szól épeknek, tehát szegregált műsorszerkesztést követ, valamint nem egy-egy fogyatékosságra specializálódik, hanem összeségében mutatja be azt. A híradó és más műsorok felajánlják a feliratozás lehetőségét a teletext megfelelő oldalszámát beütve, azonban nem számol azokkal a siketekkel, akik nem tudnak olvasni. A jelelők töbsége ugyanis nem használja megfelelően a magyar nyelvet, rag nélkül használja a szavakat, arról nem is beszélve, hogy a híradó hírszerkesztője sem a siket nézőknek válogatja össze a híreket.

Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy hiába dolgoznak médiaszakemberek az EchoTv-nél/ Magyar Televíziónál, nem elégítik ki a siket közönség igényeit mint a Jel Tv, mivel nem siket tévéről van szó. A Jel Tv-ben viszont az a probléma, hogy bár siketek szolgáltatják a műsort, megfelelő kommunikációval és hírválogatással, de nem szakemberek, tehát nem értenek a médiához. Komoly belső képzésen kéne végigmenniük, hogy színvonalasan tudjanak műsort szolgáltatni.

,,Egy siket szerkesztőnek kellene odaülni, azt mondania, hogy van egy intervallum, ebből az intervallumból mi az, ami egy héten keresztül toppon van mint téma, és azt hogyan kell átadni a siketeknek úgy, hogy ők azt megértsék.“

Lilling Tamás, médiaszakértő

Azaz szükség van szakműsorokra, benne sérült szakújságírókra.