A szeretet nem csinnadratta

A fogyatékos gyerekek szülei is segítségre szorulnak

A Söréden megürült plébániát sérült gyerekek és fiatalok nyaraltatására használják már tizennyolc esztendeje. A felújított és idoközben kibovített épületen két alapítvány osztozik: a nyár egyik felében értelmi fogyatékosok, a másikban mozgássérültek érkeznek ide önzetlen segítoikkel.

A Székesfehérvártól körülbelül húsz kilométerre fekvo Söréd története két szálon fut. A földrajzilag kétfelol induló, ám szándékában azonos szellemiségu törekvés fonódik egybe a most már hagyományokkal rendelkezo táborban.

Székesfehérváron egyházmegyei jogtanácsosként dolgozott dr. Simonyi Gyula ügyvéd, aki egyrészt személyes indíttatásból, másrészt meglévo pesti egyházi példa nyomán kezdeményezte a városban, hogy mozgássérült gyerekek hasonló társaikkal egy hétig együtt nyaralhassanak. Az induláskor még csak húsz gyereket és negyven segítot toboroztak. Ma már hat egyhetes turnusuk van, így százhúsz sérült gyerek és kétszer annyi gondozó vesz részt minden évben a nyaralásban. Az ügyvéd, bár a Teljes Élet Szociális Alapítvány kuratóriumának most is tagja, az elnökséggel járó felelosséget és a szervezést már átadta a fiataloknak.

A szülok cipelik a keresztet

Simonyi Gyula felesége régi ismerosként fogad székesfehérvári otthonukban. Az egykori tanítónot mindenki ismeri a városban, a fiatalok mindenki Zsóka nénijeként emlegetik, de tíz éve, amióta verseket ír, még nagyobb népszeruséget szerzett.

- Nem is igazi versek ezek, inkább ritmusos próza - mondja szerényen, de felcsillan a szeme, mikor a versek fogadtatásáról beszél. - A püspök úr azt mondta, mindennap elolvas egyet, ez az o esti imádsága, a sümegi házfonök pedig egyetlen éjszaka olvasta végig a kötetet. De annak örülök legjobban, amikor az idos asszonyok megszólítanak az utcán: "Tudja, aranyos, ott van mindig az asztalomon, mint az imakönyvem."

A tábor gondolata akkor fogant meg a házaspár fejében, amikor Simonyi Gyula meghallotta, hogy Söréden a megüresedett plébánián a pesti Ulászló utcai egyházközség papja, dr. Kovács István, a "Doki atya" értelmi fogyatékos gyerekek nyaraltatását szervezi. Akkoriban született agysérüléssel kisunokájuk. A kislányt orvostól orvosig vitték. Beszélni, járni nem tudott, pelenkázni kellett. Nagyon nehezen dolgozták fel a tragédiát.

- Kezdtünk felfigyelni azokra, akik ilyen súlyos keresztet hordanak - emlékezik Simonyi Gyula. - Azokra a szülokre, akik sérült gyereket gondoznak, borzasztó teher nehezedik, egész évben egy perc nyugalom, szabad ido nélkül. Nagy szükségük van egy kis pihenésre. Amikor Kovács atyáék a táborból Pest felé mentek, mindig megálltak nálunk egy kis frissítore. A beszélgetésekbol sokat megtudtunk errol, és úgy gondoltuk, talán mi is tudnánk csinálni.

- Vállaltam, hogy elmegyek a mozgássérültek klubjába - fuzi hozzá Zsóka néni -, ott beszéltem a vezetonovel, régóta ismertem, a bátyját valamikor tanítottam. Egy alkalommal kihirdette a szüloknek, hogy szeretnénk egy hétig gondozni a mozgássérült gyerekeket, és amikor megemlítette, hogy ez nem kerül semmibe, úgy néztek ránk, mintha idegen bolygóról érkeztünk volna.

Terjed a példa

Azóta a sörédi plébániát kinotték a nyaralók és segítoik. A régi épület mellé egy 8x20 méteres terem épült önerobol. Ez lett az ebédlo és egyúttal a nappali helyiség, ahol rossz idoben játszani lehet. A végében orvosi szobát és fürdot építettek, az új csarnok tetején pedig hálótermet alakítottak ki a segíto fiúknak. A fiatalok társadalmi munkában vagy inkább mondjuk úgy, szeretetszolgálatban dolgoztak. A szülok között is mindig akadt iparos, aki besegített, így gyakorlatilag alig került pénzbe az átalakítás. Három éve a szomszédos, négyszáz négyszögöles telket is megvette az alapítvány, hogy a jövoben még több fiatalt tudjanak fogadni. Megvan a jóváhagyott terv is, csak az anyagi fedezet nem állt még össze teljesen. Pedig sok a támogató.

- Az anyagi alapot kezdettol fogva úgy próbálták összehozni - meséli Zsóka néni -, hogy férjem járta a plebániákat, hiszen egyházmegyei jogászként mindegyiket jól ismeri, meg hát a püspök atya, mint az alapítvány védnöke, is mindig ad segítséget. O teremti meg a külföldi kapcsolatokat, így onnan is csordogálnak az adományok. A tábor hírét a segíto fiatalok is elviszik szerte az országba a maguk egyetemére, foiskolájára. Ennek a kétszáz segítonek csak a fele fehérvári, a többiek máshonnan jönnek. Így szép lassan, észrevétlenül, de terjed a szeretet. Ahogy tudomást szereznek róla, mindig beindul egy újabb segíto. A szeretet sohasem csinnadratta, hanem csöndes, igaz vállalás, beleérzo képesség.

- Ez kétirányú hatás - veszi át a szót a családfo -, nemcsak a betegeken és szüleiken segít, hanem a közömböseket is áthatja. Ide nem csak vallásos gyerekek, fiatalok jönnek, és sok-sok példa van, hogy a sörédi keresztény szellem megfogja oket, és elkötelezett, közösségi szellemu gondozóink lesznek. A szolgálat nagyon fontos mozzanata még, hogy a szülok is érezzék, nincsenek egyedül. Ebben a közösségben az övékéhez hasonló gonddal élokkel is találkoznak, és megoszthatják egymással mindennapos problémáikat.

- Osszel utótalálkozót, gitáros hálamisét rendezünk, ahol vagyunk vagy háromszázan. A gondozók között már négy házasság is szövodött. El lehet képzelni, amikor a betegek, a gondozók, a barátok, a szülok az esküvore összejönnek! Szétfeszíti a templomot a gitáros zene. Ez egy nagy család! Talán ez az Isten gondolata. Egyek legyetek, szeressétek egymást, segítsetek egymáson.

Szedelozködni kell, indulunk Sörédre. Zsóka néni még utánunk szól: - A táborban adjátok át üdvözletünket a pestieknek, és feltétlenül mondjátok meg, mindig nagy szeretettel és tisztelettel gondolunk Kovács atyára!

A plébánia kertjében nagy csönd fogad, majd az ebédlo felé haladva edény- és kanálcsörgés hallatszik. Ebédidoben érkezünk. Hosszú asztalok mellett esznek, felváltva helyet foglalva a nyaralók és gondozóik. A sérült fiatalok lassan észrevesznek minket, nyílt kíváncsisággal vizsgálgatnak.

- Már nagyon várták magukat - mondja Simon Anna táborvezeto -, amióta bejelentettük, hogy ma újságíró meg fotós érkezik.

Ebédre invitálnak. Miközben a levest kanalazzuk, átadjuk a fehérváriak üdvözletét és a Doki atya iránt érzett hálájukat.

- A bátyám volt. Pici gyerekkora óta pap szeretett volna lenni - emlékezik Kovács Margit, a Szellemi Sérült Testvéreinkért Alapítvány elnöke. - Szüleink orvosok voltak, s mikor eljött a pályaválasztás, azt mondták, hogy a papi hivatásból nemigen lehet megélni. István elobb végezze el az egyetemet, és ha ezek után még mindig elhivatottságot érez, akkor legyen pap. Így történt. A gyerekorvosi pályát negyvenévesen váltotta a papi hivatásra. Nyilván azért is fordult olyan hamar a sérült emberek felé, mert az orvosi szem kicsit másképpen látja ezeket a dolgokat. Azért fogta meg a kezüket.

- Eredetileg Tiszaalpáron nyaraltatott eloször - folytatja a történetet Simon Anna. - Egy hitoktató gyógypedagógus kolléganonk, Siményi Eszter néni hívta fel a figyelmét a szülok problémáira, az egyedül viselt terhekre, az elszigetelodésre, az állandó készenlétre, a beszukült és hiányzó lehetoségeikre. A szolgálat '82-ben kezdodött tizenkét sérült gyerekkel és a katolikus iskolákból összegyult segítokkel. Ebben vett részt Doki atya. Két év után el kellett menni onnan, és megtalálták Sörédet. Késobb a fehérváriak is bekapcsolódtak, most már megfelezzük a nyarat.

A Szellemi Sérült Testvéreinkért Alapítvány most azon fáradozik - avat be terveikbe Kovács Margit -, hogy az 1992 óta muködo, szakosított nappali ellátást nyújtó Értelmi Fogyatékosok Árpád-házi Szent Margit Napközi Otthona (ÉNO) mellett kiscsoportos lakóotthont hozzon létre. Az elképzelés már a megvalósulás küszöbén áll. Az önkormányzattal átvállalási szerzodést kötöttek. A családi házban kialakított otthon tíz fiatal felnott, értelmileg akadályozott ember önálló életének megvalósulását fogja szolgálni keresztény szellemben. Az ÉNO a XI. kerületi önkormányzattal kötött feladatátvállalási szerzodés keretében muködik. Az intézmény segítségével a szülok nappal dolgozhatnak, és gyerekeik eközben közösségben lehetnek, sokféle foglalkozással és kézmuvesmunkákkal, úszással, tornával, zenével fejlesztik képességeiket a szakemberek.

Pályázatok útján is kap segítséget az alapítvány, bár az idei év jóval sikertelenebb volt a tavalyinál, amikor a Szociális és Családügyi Minisztériumtól, a Soros Alapítványtól és a Mobilitástól is kaptak anyagi támogatást. A XI. kerületi önkormányzat átvállalási szerzodéssel támogatja az alapítványt, a püspöki kar pedig három munkatársnak állja a fizetését.

- Sok támogatónk van, de szerények a körülményeink, és mindig elkel a segítség - mondja Kovács Margit. - Nagyon sokat jelent nekünk, hogy a nyaraltatáshoz óriási természetbeni támogatást nyújt évek óta a móri Vitamór Kft. Egy sörédi lakos ismertetett össze minket Vécsei Bélával, az üzem vezetojével. Rögtön nagyon kedvesen fogadtak, és gyümölcsökkel, szörpökkel tömött autóval jöttünk meg onnan! A fiataloknak nem tudnánk annyi szörpöt adni, ha nem kapnánk. Azóta a fia vette át a vezetést, és az adakozás megmaradt, bármikor szükségünk van valamire, örömmel segítenek.

- Tegnap is megvártak minket - meséli Simon Anna -, és konténerekbol válogathattunk gyümölcsöt. Hoztunk meggyet, abból lesz holnap meggyleves, barackot, abból barackos gombóc holnapután. A vezeto maga pakolta fel az autóra.

Érto elfogadás

A fiatal gondozók közül Petho Tibor az idén tizenegyedik alkalommal táborozik. Kíváncsiskodom, vajon ennek az elhivatottságnak, ragaszkodásnak mi a mozgatórugója.

- Lélekfrissíto dolog közöttük lenni. Mindegyikük külön egyéniség. Nem kötik oket konvenciók, szabályok, sokkal nyitottabbak. Az emberek közti társas érintkezésben is egészen mások, hajlandók bocsánatot kérni, és oszintén kibékülni. Kimondják, amit gondolnak. A hazugságot rögtön megérzik, és nem fogadják el. Érdekes, milyen nyíltan fejezik ki az érzelmeiket. Eleinte még érzékenyebb voltam, amíg nem értettem meg oket. Kezdetben történt, hogy az egyik sérült fiatalember kérte, hogy legyek vele másnap, ugyanis mindennap beosztjuk, hogy ki kinek segít. Másnap viszont elküldött, azt mondta, hagyjam békén. Úgy éreztem akkor, hogy most hazamegyek. Nagyon bántott, nagyon rosszulesett. Persze délutánra feloldódott bennem a sértettség. Kiderült, hogy a gitárosok közelében akart lenni, és abban a szituációban én fölösleges voltam. Tehát meg kell értenünk, hogy a gondozónak, ha felelosséget vállal és vigyáz valakire, nem szabad mindig a nyakán lógnia. Tisztelni kell azt is, ha éppen mással vagy egyedül szeretne lenni.

A beszélgetés közben körénk gyulnek a gondozottak. Balázs beszámol a legélvezetesebb programokról: - Az nagyon jó, amikor elmegyünk az állatkertbe és városokat megnézni... meg ki szoktunk menni a focipályára, és focizunk a falusiakkal.

A templomi hálaadáson figyelemre méltóan jól furulyázott az egyik fiú. O is csatlakozik, nem akar kimaradni a beszélgetésbol: - Biatorbágyról jöttem. Én dolgozom is. Retusálok... kerámiát. Furulyázni szeretek. Régóta tanultam, magamtól.

Aztán bicebócán közeledik felénk Kókai Bálint is. Szemében érdeklodés, nyitottság, a kérdésekre mégis nehezen válaszol, erolködve formálja a szavakat: - Egyedül lakom... Majdnem mindent meg tudok csinálni... Csak bevásárolni nem tudok... Nekem már megvan az életem. A barátok. Gitározni szeretek, énekelni... Én már tizenhárom éve járok ide nyaralni. Itt minden más... A nyugalom. Itt jó lenni.

Vollner Judit