Epilepszia és rehabilitáció

(Miért van rá szükség? – Milyen területei vannak? – Ki végezze és hol?)

  A krónikus epilepsziás megbetegedés az iskolai tanulástól kezdve a párválasztáson, nőknél a gyermekszülés lehetőségein keresztül, a munkaalkalmasság és gépjárművezetés kérdéséig számos szomatikus és szociális hátránnyal járhat. A hátrányok azonban nagyrészt a kellő kezelés hiányából, a betegek pszichoszociális deficitjeiből és a kellőképpen fel nem világosított társadalmi és közszereplők előítéletes, téves és defenzív magatartásából származnak. Ugyanakkor mindezen kérdések korszerű kezelése mind a medikális, mind a társadalmi oldalról a betegek túlnyomó többségében kielégítő minőségű, lényeges korlátozások nélküli életvitelt tenne lehetővé.

  Mit kell hát tennünk?

  Orvosi oldalról nemcsak a rohamok megszüntetését kell célul kitűznünk, hanem a beteg neuropszichológiai, pszichés és szociális deficittüneteit is fel kell mérnünk, illetve tervet kell kialakítanunk azok eliminálására, áthidalására, vagy kompenzálására, illetve ha ezek nem lehetségesek, a korlátozott egészségnek megfelelő életvitel elősegítésére. Már az orvosi rehabilitáció sem lehetséges rehabilitációs szemléletű multidiszciplináris csapatmunka nélkül. Még kevésbé lehetséges mindez a pszichés és szociális rehabilitáció területén. Manapság elsősorban az ilyen jellegű csapatmunka létjogosultságát és feltételeit kell országszerte megteremtenünk. Ebbe nyilvánvalóan be kell vonnunk és meg kell nyernünk az iskolaügy, a szakmunkásképzés és munkaügy szakembereit, a különböző professzionális és civil szférában dolgozó segítő foglalkozásúak széles rétegeit.

  A munka egyik legfontosabb összetevője a felvilágosítás. Az orvosok felvilágosítása, a betegek felvilágosítása, a társadalmi szereplők felvilágosítása. A betegek jelentős részénél a felvilágosítás nem elégséges, hiányzó, vagy elveszett szociális készségeket kell kialakítani, kezelni kell a betegség okozta gyakran súlyos önértékelési problémákat, és sokszor a beteg és családja kórossá vált viszonyrendszerét is. Mindezt párhuzamosan és közös rálátással kell tennünk. Ennek az összetett munkának a legmegfelelőbb helye az epilepsziával kiemelten foglalkozó fekvőbeteg intézmény (centrum) és az epilepsziával speciálisan foglalkozó szakrendelés. Nagyon sok segítséget nyújthatnak a betegek és a társadalom felvilágosításában, a betegek önértékelésében és érdekképviseletében az önsegítő betegcsoportok.

  Ugyanezen folyóirat 1998. júniusi számában már egy ízben kaptunk lehetőséget arra, hogy az epilepsziával kapcsolatos rehabilitációs tevékenység kulcskérdéseit bemutassuk. Akkor az életminőség vizsgálatokról, a rehabilitáció akadályairól, a gépjárművezetés kérdéseiről, illetőleg az epilepszia habilitáció és rehabilitáció egész koncepciójáról, módszertanáról és lehetőségeiről írtunk. A téma iránt érdeklődők számára ez a korábbi szám is hasznos információforrásként szolgálhat.

  Ebben a számban ismét az epilepsziával élő betegek rehabilitációjának egyes aspektusairól írnak a szerzők, akik epilepsziás betegekkel foglalkozó orvosok, pszichológus, szociológus és a laikus segítő nézőpontjából látják a kérdést és ragadnak meg különböző módszereket, amelyekben az a közös, hogy valamennyi az epilepsziát övező pszichoszociális hátrányok leküzdésében kíván segítséget nyújtani, illetve nem orvosi, hanem ezen túlmenő magatartásterápiás, illetve szocioterápiás tevékenység lehetőségeiről tudósít. A közlemények egy része az 1999-es REHA HUNGARY-n „Epilepszia – Életminőség – Rehabilitáció” szekcióban elhangzott előadások anyagából készült.

  Köszönjük a Magyar Rehabilitációs Társaságnak a publikáció lehetőségét és az epilepszia rehabilitáció ügyének felkarolását.

Dr. Halász Péter

egyetemi tanár