Derera Mihály: Értem, persze, sok pénz az a hárommilliárd, anynyi, amennyit „jogszerű” szerződésekkel végkielégítésekre kifizettek a MÁV és BKV „nyereséges” vállalatainál. Csak azt nem értem, hogy ha a fogyatékosok szociális intézeti foglalkoztatására nincs pénz, honnan van pénz a közösségi forintokat hűtlenül kezelő cégek támogatására? Úgy tudom, ha bármelyik államilag támogatott cég egy fillér köztartozással is rendelkezik, a támogatását tovább nem folyósítják. A MÁV és a BKV – szerintem – legalább hárommilliárdocskával tartozik nekünk.

(Magyar Nemzet, 2009. október 15.)

Dr. Derera Mihály

Nem akarok én beleszólni a nagyok dolgába, hogy is tenném. Amúgy sem ismerem, miféle kikötésekkel adták nekünkaz álatalam felfoghatatlan nagyságú 20 milliárd dollárnyi hitelt az IMF urai, sőt jól tették, ha szigorú feltételeket szabtak. Végtére is, a gyereknek is csak akkor ad pénzt az ember, ha kiflit vesz belőle az iskolai büfében, majd adok én neki rágózni, amikor kajára se futja.

Szóval nem tudom, mi a válságból kivezető út, hogyan erősítsük a gazdaságot, miképpen virágoztassuk fel igencsak lerongyolódott országunkat. De vannak aprócska ügyek, a nagy országos kérdések közt, amelyekhez talán a józan paraszti ész is elegendő, ámbár sokszor jut eszembe Kibédi Ervin híres slágere: "Én nem hiszem, hogy normális vagyok."

Ha már itt tartunk: szerintem, a normális ember, ha elfogyott a pénze, először ennivalót vesz a gyereknek, lemondva a kerti szalonnasütő újjáépítéséről, úgysincs most pénz bulira, majd sütögetünk két tégla közt, ha egyáltalán lesz mit. nálunk viszont a költségvetési tervezetben elsőként a gyerekétkeztetés támogatását húzza ki a főilletékes. Tudom, tudom, visszavonták, de mégiscsak eltöprengek azon, hogyan gondolkodnak azok, akik így gondolkodnak. Lehet, hogy bennem van a hiba? Csak én vagyok olyan szűklátókörű, hogy sajnálok a Költségvetési Tanácsra 900 milliót, honvédségi beruházásra 7200 milliót vagy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének beruházásaira 540 milliót fordítani? Mert én bizony lecsippentenék ezekből a mégoly fontos dolgokból is egy kicsit, hogy Pistikének és Pannikának jusson holnap is ebéd.

Nem vagyok fiatal ember, megtanítottak a szocializmusban arra, hogy "ez demagógia elvtársak, vannak fontosabb szempontok". Hát vannak. Nekem például fontosabb szempont, hogy a szociális intézményekben lakók szociális foglalkoztatásának támogatásától 45 százalékot, összesen vagy hárommilliárdot vonnak el. Mondhatnánk, jogos, hiszen ha már támogatjuk annak a fránya fogyatékosnak az ápolását, etetését, ugyan minek neki foglalkoztatás is. Biztos nem vagyok normális, ha azt gondolom, hogy aki ezek után még azt a kevés kis munkát elveszíti, amit eddíg kapott, keserű zombiként tengődik majd a szociális intézet falai között. Élete biztos, van fedél a feje fölött, és még azzal se kell foglalkoznia, hogy megszűnzt pár ezer forintos keresetét mire költse. Értem, persze, sok pénz az a hárommilliárd, annyi, amennyit "jogszerű" szerződésekkel végkielégítésekre kifizettek a MÁV és  BKV "nyereséges" vállalatainál. Csak azt nem értem, hogyha a fogyatékosok szociális intézeti foglalkoztatására nincs pénz, honnan van a pénz a közösségi forintokat hűtlenül kezelő cégek támogatására?

Úgy tudom, ha bármelyik államilag támogatott cég egy fillér köztartozással is rendelkezik, a támogatását tovább nem folyósítják. A MÁV és a BKV - szerintem - legalább hárommmilliárdocskával tartozik nekünk. mégsem tőlük vonja el az állam a támogatást, hanem - a szociális intézményeken túl - a fogyatékosokat foglalkoztató egyéb munkáltatóktól. Igaz, tőlük nem 45 százalékot vonnak el, csak 15-öt. már hallom a parlamenti érvet: válság van! Hát igen. Tényleg az van. A mozgássérülteket, siketeket, vakokat foglalkoztató cégeknél, ahonnan lecsipegették azt a  pár milliárdot, hogy hozzáadhassák az Országgyűlés jövő évi költségvetéséhez (plusz hárommilliárd). Valamiből fedezni kell ugyanis a leköszönő képviselők végkielégítését. Ami éppen annyit tesz ki (386 főre), mint amennyit 2700 fogyatékos keres (bruttóban és közterhekkel) egy évben. Nem nagy ügy.

De tényleg, miért nem számítanak a mi országunkban az aprócska ügyek? Ezen töprengek napok, hetek, évek óta. Hogyan lehetséges, hogy szemrebbenés és társadalmi felzúdulás nélkül el el lehet vonni háromezer mozgáskorlátozottól a lábát jelentő gépkocsi megszerzéséhez nyújtott csekélyke támogatást (értékben fél kilométer autópálya vagy néhány méter metró ára)? Hogyan lehetséges, hogy a végső stádiumú rákos nem éri el a rokkantnyugdíjhoz szükséges egészségromlási százalékot? hogyan lehetséges, hogy a fogyatékosok szervezeteitől 30 (újabban csak 15) százalékot vonnak el, miközben a pártkasszák fillére annyit kapnak, mint eddig? hoyga leköszönő házelnöknek két évíg ingyenautó jár, mint eddig? Hogy a tüsszentő minisztert VIP-vendégként kezelik az Állami Egészségügyi Központban, mint eddig? Miért nem dolgozhat kereseti korlátozás nélkül a rokkantnyugdíjas, miközben kereseti korlátozás nélkül újrafoglalkoztatják a százmillióval kirúgott vezetőt? Miért ...? Miért ...? Miért ...?

Szép emlékű Bokros Lajos jut eszembe, aki a néhány ezer forintos tandíj ellen tüntető diákoknak bekiabálta, hogy az egész nem nagy ügy, egy pezsgős vacsora ára. Medgyessy Péter jut eszembe, aki a kubai és thaiföldi útjával elégedetleneknek büszkén válaszolta, hogy a magánvagyonából oda utazik, ahova akar. Simor András jut eszembe, aki nem gondolta, hogy bárkit is bánt, amiért magánvagyonát offshore cégben tartja. Eszembe jut Gyurcsány Ferenc, aki másfél milliós fizetését jótékonysági célokra adta, és eszembe jut Bajnai Gordon, aki nem is kért fizetést. Nekik a pénz nem számít. Csak a haza üdve. Holmi csip-csup gondokkal nem érdemes foglalkozniuk. mint ahogyan nem foglalkoznak hű követőik az országgyűlési képviselők (szavazógéppé felesküdött honatyáink és honanyáink) azzal sem, hogy csökkent a gyógypedagógiai ellátás és a fogyatékossággal született kisgyerekek korai fejlesztésére szánt keret. Bénák maradnak a fejleszthető kezecskék, némák maradnak az összezárt szájacskák, a siket fülecskék még kevesebb információt továbbítanak az egyre kevésbé fejlődő agyacskákba, hogy aztán még hátrányosabb helyzetűek legyenek a startnál hátrébb indulók. nem gond, majd bedugjuk őket egy szociális intézetbe, nem nagy költség, végül is a foglalkoztatásukról sem kell már gondoskodni.

Nem nagy ügy. Aprócska ügy. Nekik.

Nekünk az életünk.

A szerző a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége oktatási intézetének igazgatója

Forrás: Magyar Nemzet