A társadalmi kirekesztés ellen

A fogyatékkal élők helyzetéről „Ne átkozd a némát, és ne tégy akadályt a vak útjába, hanem féld az Istent.” (Lev 19,14) 

Szeptember 18-a a rokkantak és fogyatékkal élők világnapja. Hazánk és a világ egyik legfontosabb kötelessége lenne az ő integrálásuk, speciális jogaik védelme, önrendelkezésük biztosítása és emberi méltóságuk tisztelete, ám ennek gyakran nem tesz eleget. 

A 2001. évi népszámlálás adatai alapján Magyarországon 577 ezer fogyatékkal élő ember él, ám a Központi Statisztikai Hivatal szerint többen, 600–650 ezren vannak. A fogyatékkal élőket magukban foglaló családok tizenkilenc százalékában van fogyatékos gyermek. A kétszülős családoknál ez a mutató tizenöt, az egyszülős családoknál negyvenöt százalék. Különösen nehéz helyzetben vannak azok a családok, ahol mindkét, illetve mindhárom gyermek fogyatékos.



A fogyatékkal élő gyermeket gondozó családok 2,9, illetve 0,3 százaléka tartozik ebbe a körbe. A legnagyobb arányt a testi fogyatékkal élők és a mozgássérültek képviselik (43,6 százalék), míg az értelmi fogyatékosok aránya megközelítőleg tíz százalék, a vakok és gyengén látók aránya pedig 14,4 százalék. Az egyéb fogyatékosságban szenvedők aránya 21,6 százalék, hallás- és beszédzavar-fogyatékosságban pedig körülbelül tíz százalékuk szenved. A fogyatékos személyek 22,7 százaléka egyedül él, ötvenhét százalékuk lakik másodmagával (de nem fogyatékos személlyel), további tíz és fél százalékuk háromgyermekes vagy annál nagyobb háztartásban él, míg megközelítőleg nyolc százalékukat intézetben gondozzák. A fogyatékos személyek között a hatvanévesnél idősebbek aránya 44,8 százalék, több mint kétszerese a népesség egészében képviselt arányhoz viszonyítva. A fogyatékosságot leginkább valamilyen tartós betegség idézi elő (53,8 százalék). A fogyatékkal élő személyek tizenhét százaléka születése óta szenved fogyatékosságban. A fogyatékkal élők iskolai végzettsége lényegesen alacsonyabb, mint a népesség egészéé. Harminc százalékuk nem fejezte be az általános iskolát, s befejezett alapfokú iskolázottsággal csak harminckilenc százalékuk rendelkezik. Szakképesítése, érettségije huszonöt százalékuknak, míg főiskolai, egyetemi végzettsége öt százalékuknak van. A fogyatékkal élők kilenctíz százaléka rendelkezik munkalehetőséggel. Hetvenhat- hetvenhét százalékuk inaktív keresővé vált. Minél teljesebb társadalmi integrációjukhoz elengedhetetlenül szükséges, hogy növekvő mértékben legyenek jelen a munkaerőpiacon. Pénzbeli ellátásban és személyes gondoskodásban négyszáztízezer fő részesül közülük (vannak, akik kétszeres vagy többszörös ellátásban is).

Nappali ellátást kilencvenöt intézetben, 2299 fő részére biztosítanak – döntően az önkormányzatok, továbbá a történelmi egyházak és a civil szervezetek. Az átmeneti elhelyezésben részesülők, gondozóházban elhelyezettek száma igen kevés. Tartós ellátásban, ápoló-gondozó otthonokban tizenhatezer fő él, rehabilitációs intézményekben ötezer főt helyeztek el. A bentlakásos intézmények többsége súlyos értelmi fogyatékosok ellátását, míg a rehabilitációs intézmények főként mozgássérültek, értelmi fogyatékosok és vakok gondozását végzik.
   
A társadalmi kirekesztettség főként a fogyatékos személyek alacsony iskolai végzettségének és az alacsony foglalkoztatottsági szintnek a következménye. Az érintettek beilleszkedését nehezíti, hogy a rehabilitációs szolgáltatások csak a nagyobb településeken hozzáférhetők, és hogy az önálló életvitelt segítő eszközök beszerzése önerőből nem oldható meg.
   
Az önkormányzatok fenntartásában lévő középületek mintegy tizenöt százaléka akadálymentes. Ez a kormányzati épületek esetében hetven-nyolcvan százalékos. A magyar népesség életminőségének vizsgálatai alapján a rokkantnyugdíjasok életminősége jelentősen rosszabb az átlagnépességénél. Több fájdalommal küzdenek, betegségeik nagyobb terhet jelentenek számukra. Gyakran depresszió, feszültség és vitális kimerültség jellemzi őket. A kutatók a pszichés gondozás, a pszichoterápiás intervenció jelentőségére hívják fel a figyelmet.
   
A fogyatékkal élők többszörösen hátrányos helyzetűek, ami a közösség életében a másokkal egyenlő szintű részvétel lehetőségének elvesztését vagy korlátozását jelenti. Az államnak, a társadalomnak és az egyéneknek is feladatuk, hogy minden segítséget megadjanak a sérült embereknek, amely megfelelő szakellátáshoz, oktatáshoz, fejlesztéshez jutásukhoz szükséges, hogy ne elzártan, intézetekben kelljen élniük, hogy dolgozhassanak normál munkahelyen, emberhez méltó, teljes életet élhessenek.
   
A fogyatékos emberek heterogén csoportokat alkotnak: látás-, hallássérültek, mozgáskorlátozottak, értelmileg akadályozottak, kommunikációban számottevően korlátozottak és autizmussal élők vagy súlyosan, halmozottan fogyatékos személyek egyaránt vannak köztük, az egyes csoportok igényei eltérőek. A fogyatékos nőket, illetve az etnikai kisebbséghez tartozó fogyatékos embereket többszörös diszkrimináció sújthatja. Ezért fontos, hogy az egyes intézkedéseket az egyéni szükségletek alapján kell megtervezni.
   
A fogyatékos személyek életminőségét és társadalmi integrációjának esélyét elsősorban a család társadalmi helyzete határozza meg. Kiemelten fontos kérdés, hogy a fogyatékos gyermek nevelése, gondozása és ápolása, valamint a fogyatékos felnőtt támogatása mellett a szülőknek és más családtagoknak marad-e lehetőségük munkavállalásra. Ez ugyanis jelentősen befolyásolja az esélyek kiegyenlítéséhez szükséges szolgáltatások és segédeszközök elérhetőségét. Ugyancsak fontos lenne, hogy az oktatásnevelés mindent megtegyen a tolerancia és az integráció elősegítése érdekében. A szociális kormányzat nagy erővel igyekszik felszámolni a hátrányokat.
   
A médiumoknak az a felelősségük, hogy a fogyatékkal élők gondjairól ne csak akkor tudósítsanak, amikor egészséges emberek visszaélnek a fogyatékosok számára fenntartott parkolási lehetőségekkel.
   
Senki ne feledje Jézus tanítását: „Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek” (Mt 25, 45–46). Fotó: Balogh Imola