A Népszabadság január 12-i számából ollóztam ki az alábbi cikket.

Úgy gondoltam érdemes mindenkinek elolvasnia. 

Németh Orsolya| Népszabadság| 2010. január 12. irása

Az elmúlt hónapokban az afáziás (ép intellektusú, ám beszédképtelen) és az Alzheimer­-kóros embereket képviselő egyesületek képviselői jelezték, hogy őket is a fogyatékosok közé kellene sorolni, hogy a többi sérült emberhez hasonlóan ők is jogosultak legyenek kedvezményekre, támogatásokra, szociális és az életvitelt megkönnyítő segítségre.

Pszichológusként mindkét betegség jellemzőit és tüneteit elsajátítottam, tudom tehát, hogy ezek az emberek is joggal igényelnek kiemelt támogatást, segítséget, törődést. Csak azt nem értettem, hogy ehhez miért a fogyatékossá minősítést tartják az egyetlen üdvözítő útnak?

Susan Wendell kanadai professzor filozófiát és nőtudományt tanít. Egy krónikus betegség következtében fogyatékossá vált, ami komoly indíttatást adott neki a fogyatékos emberek társadalmi szerepeinek, lehetőségeinek megismerésére, a nőiséggel és fogyatékossággal kapcsolatos szemináriumok szervezésére. Könyve egyszerre lebilincselő vallomás és tudományos értékű társadalomelemzés. Wendell ezt írja „Az a fogyatékossággal (vagy betegséggel) élő ember, akin nem látszik azonnal a fogyatékosság, aki jó társadalmi helyzetben van, presztízse és bizonyos mértékű hatalma van, aki jól keres, aki kreatív és termékeny, aki boldog párkapcsolatban él, és szemlátomást élvezi az életet, szinte minden, a fogyatékossággal (vagy betegséggel) kapcsolatos sztereotípiát megszeg.”

Ehhez hozzátehetjük, hogy az idősebb korban fogyatékossá vált, magas presztízsű és jó körülmények között élő személyek gyakran nem vesznek tudomást fogyatékosságukról, nem sorolják magukat a fogyatékos emberek közé, akik a társadalmi sztereotípiák szerint emberhez méltatlan, rossz körülmények között élnek, semmit sem képesek tenni életük jobbá tétele érdekében, és így eleve elrendelten a jótékonyság tárgyai.

Ugyanakkor a jobb körülmények között élő fogyatékos emberek gyakran bűntudatot is éreznek, amiért nem tudnak közösséget vállalni sorstársaikkal, nem is érzik magukat csoportjuk hiteles képviselőjének, így nem tartják indokoltnak a fogyatékosügyi mozgalmakban való részvételüket sem. A nem fogyatékos emberek ugyanis el sem tudják képzelni, hogy egy fogyatékos személy képes produktív, társadalmilag hasznos munkát végezni, intim kapcsolatban vagy egyszerűen csak boldogan élni. Az emberek többsége azt gondolja, hogy aki mégis képes minderre, az nem is lehet komolyan fogyatékos.

A fogyatékos emberek médiaszerepléseiből sokan azt a téves következtetést vonják le, hogy többségük a súlyosan sérült kategóriába tartozik. A kevésbé fogyatékos emberek ugyanis hiúságból vagy tagadásból gyakran nem alkalmazzák a fogyatékosokat segítő eszközöket, például a fehér botot. Pedig az ő foglalkoztatottsági arányuk ugyanolyan rossz, az iskolázottságuk sem magasabb, emellett folyamatos magyarázkodásra is kényszerülnek, hiszen állapotuk nem látható jól, nem egyértelmű.

Meg kell magyarázniuk, hogy nem lustaságból pihennének le egy kicsit a munkaidő felénél, nem analfabéták, csak nem látják a magasan lévő táblán a feliratot. Ez az ún. kettős peremhelyzet nagy pszichés megterhelést jelent. Súlyosan fogyatékos társaik épnek, az ép emberek viszont fogyatékosnak tekintik őket, így önmeghatározásuk helyzetfüggővé, ezáltal bizonytalanná válik.

A gender tudományok egyik alaptétele, hogy a társadalmi nemeket, a férfi és női szerepeket a biológiai különbségekre alapozva hozták létre, természetesen elsősorban a nagyobb presztízzsel és hatalommal rendelkező férfiak. Ugyanígy, a fogyatékos és nem fogyatékos emberek kategóriája is biológiai különbségeken alapuló, mesterséges szétválasztás eredménye, amit a hatalommal bíró nem fogyatékosok hoztak létre.

A fogyatékosság tehát társadalmi kategória. Sokan fogyatékosnak tartják magukat, ám mások szemében nem azok, ilyenek az említett afáziások vagy Alzheimerkórban szenvedők, akiket környezetük és a szakma betegként, de nem fogyatékosként tart számon. A magukat fogyatékosnak elismertetni kívánók persze nem az ezzel járó stigmát és hátrányos megkülönböztetést szeretnék magukra venni, hanem attól a társadalmi elvárástól kívánnak megszabadulni, aminek értelmében ők épek, ezért a többiekével megegyező teljesítményre képesek.

Az ilyen teljesítményre való képtelenségüket a társadalom nem ismeri el, számukra, mivel nem minősülnek fogyatékos vagy speciális igényű személynek, semmilyen segítséget nem hajlandó nyújtani.

A fogyatékosság, mint kategória is azért születhetett meg, mert világszerte széles körben elterjedt az a vélekedés, hogy a fogyatékos emberek sok tényező tekintetében hasonlítanak egymásra, közösek a személyiségvonásaik, anyagi és társadalmi problémáik, a segítségre vonatkozó igé nyeik és tehetetlenségük. De mi a közös egy fiatal, diplomás, nagyvárosban élő kerekes székes nőben és egy nyugdíjas, iskolázatlan, cukorbetegsége miatt megvakult falusi férfiban?

Csak a hozzáállás, amivel feléjük fordulnak, a sztereotípiák, amiket róluk kialakítanak, és a bánásmód, ahogyan kezelik őket. Ez teremti meg a fogyatékos emberek kategóriáját. Jelenti ez az iskoláztatási esélyek egyenlőtlenségét, a munkaerő­piaci diszkriminációt, az aszexuális lényként való kezelést, a kirekesztést stb. Természetesen nem mindenki éli át az összes diszkriminatív és megalázó helyzetet, a tapasztalatok mégis hasonlóak.

Hosszú távon az egyetlen helyes megoldás az lenne, ha mindenki személyre szabottan, az igényeinek megfelelően, bürokratikus kategóriákba való besorolás és annak iratokkal való igazolása nélkül kaphatna segítséget. Ha nem arra koncentrálnánk, amire az illető nem képes, hanem arra, amire igen.

A szerző a Vakok és Gyengénlátók közép-magyarországi regionális egyesületének alelnöke